Az alábbi írás a Népszabadság korábbi számában jelent meg.
2014-ben vagy új ablak nyílik a valóságra a magyar társadalom előtt, vagy sok minden hosszabb távra elveszett. Ahogyan azt eddig az elhagyott házakban szokták, most a saját belső vízióival megáldott kormány és támogatóinak semmit sem látó köre egyre több ablakot tégláz be. Kiverik az üveget, és a fakeretbe kevés habarccsal pillanatok alatt felraknak egy vékony falat. Az eredmény legalább annyira siralmas, mint amennyire tökéletes: látni se ki, se be.
Csakhogy ezek mögött a falak mögött még élnek jó pár millióan.
Európában egyedüli a magyar csoda, hogy az ablak viszonylag keveseknek hiányzik. Pedig azon keresztül friss levegőt és fényt lehetne beereszteni, tiszta időben az élet kinti jelenségeire is vetülhetne némi figyelem. De itt ez nem kell! A hiszékenyek országában az a boldogság, ha kicsit többet fogyaszthatnak a rezsicsökkentett áramból. Az egy 25-ös villanykörte helyett akár másfél is világíthat. Javul a színvonal! Magyarország megint jobban teljesít. Hogy néhány év múlva mi lesz, lesz-e áram és mennyiért, azzal ki a fene törődik? A televízió is a mostani, a rezsicsökkentett árammal működik, és olyannyira hasonlít a valódi ablakra, hogy jobb, mint az eredeti. Nem jön be rajta a szmog! A szellemi szmogot, a hazugságot pedig, ami belőle árad, még élvezni is lehet. Ki ne szeretné a tündéri káprázatokat, amilyeneket az igazi ablak sohase mutat! Andalodni jó! És legegyszerűbb haragudni a zavaró külvilágra, melyet végre elfalaztak a belső akolmelegtől! Ha a mai közvélemény-kutatásokat ilyesminek lehet tekinteni, erős jelek vannak rá, hogy odabenn sokan valóban megszerették a befalazás prófétáit.
Forrás: colourbox.com
Az eleve mindenből kirekesztett ellenzék egyelőre nem éri fel a vakká tett ablakok párkányát. Így, ahogy próbálja, nem is fogja. Bent is vannak ugyan, akik nem kedvelik azt, ami benn van, de a párkány alatti kinti zúgolódásból csak valami kellemetlen zaj szűrődik be hozzájuk. Sopánkodnak is, hogy senki sincs, aki jobb lehetne a befalazás prófétáinál. Sopánkodnak, és belenyugszanak. Odakinn magasabbnak kéne lenni a párkánynál, de akire akkora termet van kiszabva, amekkora, az úgy is marad. A helyzet is. Feltéve, hogy a kintiek közül valakiknek legalul nem jut eszükbe egy fölfelé ható átszervezés. Nagy az idő kényszere. Az ünnepi csöndben mintha most el is indult volna valami. Hátha mégis igazuk lesz azoknak, akik szerény hatókörükkel, ám annál nagyobb meggyőződésükkel azt mondják, hogy a kintiek teljes és feltétel nélküli összefogásával át lehetne törni a falat. Délcegebbnek kéne lenni! Két-három tégla kiütésével be lehetne kiáltani a bentieknek, hogy „Testvéreink! Néhány haszonélvező kivételével nem kocsonyát, hurkát, kolbászt, pecsenyét, hanem mákonyt esztek reggelire, ebédre, vacsorára. És mivel változatlanul korog a gyomrotok, közben feleszitek a gyerekeitek, az unokáitok nyugdíjpénztárát, takarékbankját, iskoláit, az egész jövőjüket. Cselédek lehetnek majd az új földesurak tőletek elorzott földjein.” Ezt a kintiek jobbára tudják, a majdani Főméltóságú Úr kisvasútját meg a stadionjait is, de még ott se elegen. Nem árt a bekiabálással legalább őket megerősíteni. A bontókalapácsot már elnevezték. Úgy hívják: összefogás. De bizonytalanok benne, hogy ki fogja meg kalapács nyelét.
Bíztatásul azt is el kéne kiáltani, mert eddig a kintiek is csak az ellenkezőjét látták, hogy idekint nem hatalmi osztozkodás folyik, nem régi-új ülepek keresik a bársonyszékeket, hanem ország- és nemzetmentésre gyűlik az erő. Ehhez egy kis hitelesség ajánltatik. Mozdult valami, de vele mozdult a panasz, hogy hány bársonyszékről kell lemondani. Holott ország- és nemzetmentésről volna szó! Ha csakugyan arról. Hitelesség helyett van itt egy kis turpisság. Ugyanis akadnak a demokratikus ellenzékben, akik a közös fellépésért nem kérnek cserébe sem parlamenti, sem kormányzati helyet. Ezt sem volna szabad elhallgatni. És azt sem, hogy több a balnál a több. Nem ám csak kint és bent van, hanem lent és fent. És a kintben sem csak baloldal. Odabent a lentiek többsége alélva csodálja a fentieket, idekünn azonban a lentiek tele vannak kétellyel a fentiekkel kapcsolatban. Megeshet, hogy a közömbösökön túl azok egy része se megy majd el szavazni, akik pedig tudják, hogy most nagyon kellene. Nem fér rá a becsületükre, hogy olyanra szavazzanak, akihez már csak azért sincs semmi közük, mert azt imitálja, hogy itt egy szabad választás lesz a sok közül. Jön az új kormány, aztán bár nehéz lesz, mégis lesz valahogy. A kinti lentiek nem hogy nem ennyire ostobák, hanem egyáltalán nem azok. Azért vannak kint. Hiszen bekéredzkedhettek volna bentre. De nem tették.
Nem a lehetetlenre, a szabályos kormányzásra kell törekedni, hanem a lehetségesre! A demokratikus ellenzék egységes tömbjének támogatásával egy olyan időleges kormány megbízására, amely a demokrácia és a jogállamiság visszaállítását vezérli, és megalkot egy új választási törvényt, amelynek alapján mihamarabb ki-ki arra szavazhat, akit a meggyőződése és a becsülete megkíván. Akár két éven belül. E mögé védelmező többség állítható! Ehhez nem kell egybeönteni a marhapörköltet a somlói galuskával. Az rosszabb, mint a benti mákony, mert még gusztustalan is. Gyomorszájba vágó kép. De nem egészen igaz. Az étlapon jól megfér egymás mellett a kettő. Épeszű emberek külön fogyasztják. Az vizionálja a kettő összeöntését, aki szabályos kormányzást képzel el. Olyan pedig nem lesz, mert a kialakult helyzetben nem is lehet! Nem jön össze rá elegendő szavazat. Ha véletlenül mégis, az ilyen kormány a békemenetelők és a stadionmámorban újra felbuzdult kukaborogatók miatt két éven belül kényszerül elmenekülni. Hová? Mindegy. Az országgal együtt hullik ki Európából és a demokratikus szabad világból. Hosszú időre.
Maradnak, sőt szaporodnak a befalazott ablakok. Legfeljebb újabb fiatalok zárják be kívülről az ajtót. És vissza se néznek.
Pálfy G. István
A Modern Magyarország Mozgalom elnökségi tagja
