Az abszolút zéruspont, ahonnan érdemes kiindulni az ellenzéki összefogás vizsgálatánál, nem más, mint az új választási rendszer és annak sajátosságai. Teljesen nyilvánvaló, hogy ebben a jelenlegi szisztémában minél több az egymás mellett párhuzamosan induló egyéni jelölt, annál inkább felaprózzák egymás százalékait és annál inkább rásegítenek a – kétségkívül erős – kormánypárti jelöltek győzelmére. Ez nagymértékben eltorzítja az ellenzéki térfelet: egyszínűséget követel meg, bünteti (ill. a kormányváltás szempontjából morálisan súlyosan kérdésessé teszi) a külön indulást, legfőképp a kispártoknak, akiknek így nem célszerű az egyéni elképzeléseik és programjaik alapján megmérettetni magukat a 2014-es választásokon. Ahhoz, hogy az ellenzék győzhessen, el kell érni, hogy összesen egy egyéni jelölt álljon minden választókerületben a Fidesz jelöltjével szemben úgy, hogy a teljes ellenzéki szavazótábort valahogyan becsatornázzák e jelölt mögé. Az egy jelölt kiválasztására két megoldás kínálkozik: semmilyen- vagy részleges összefogás, illetve a teljes körű összefogás.

Az első lehetőség egy a nagypártoknak (és kizárólag nekik) kedvező stratégia. Arról szól, hogy vagy egy nagypárt, vagy 2-3 kisebb-nagyobb párt fuzionálásával létrejövő szövetség állítja minden körzetben az egy ellenzéki jelöltet, és a többieknek, azaz a kimaradó kispártoknak az a feladatuk, hogy megtisztítsák az utat ezelőtt a szövetség előtt, vagyis, hogy ők egyáltalán ne induljanak egyéniben. Ez tulajdonképpen az a stratégia, amit az MSZP-Együtt-PM szövetség folytat: azt mondják, hogy ők megállapodtak a 106 körzet jelöltjeit illetően, és a többiek, ha kormányváltást akarnak, akkor jobb, ha el se indulnak, továbbá azzal buzdítják a választókat, hogy ha rájuk szavaznak, akkor biztosan nem vész majd kárba a voksuk. Röviden: ha egyszínűség kell, az legyen a mi színünk, a többi szín meg maradjon veszteg, ha jót akar. Véleményem szerint viszont ez a megoldás meglehetősen antidemokratikus és önző, az MSZP és az Együtt ugyanis a kormányváltás (sőt, a korszakváltás…!) magasztos eszméje mögé bújva és a többiek lelkiismeretére apellálva gyakorlatilag monopolizálják (vagy talán inkább duopolizálják) az ellenzéki térfelet, tehát kihasználják a jelenlegi választási rendszer torzító hatását, teljesen elnyomva az összes többi demokratikus pártot és velük együtt sajátos nézőpontjaikat, gondolataikat. Kuncze Gábor kritikus szavaival élve: „az osztozkodást ne hívjuk összefogásnak!"

Jellemző érv szokott lenni viszont emellett a stratégia mellett, hogy ezeknek a kispártoknak amúgy sincsenek támogatóik, „pár száz szektás miatt” meg nem adnak majd helyet egy nem túl szimpatikus pártnak egy összefogás keretében. Erre legalább három válasz van. Kezdjük azzal, hogy én nem azért mondom, hogy az összefogás eme módja antidemokratikus, mert nem adnak helyet kis súlyú szereplőknek és az összes expolitikus véleményvezéreknek, hanem azért, mert az MSZP és az Együtt-PM csak maguknak adnak helyet. Lehet, hogy ez csak játéknak tűnik a szavakkal, de a különbség igenis lényeges. Nézetem szerint az ő megoldásukat pont az teszi antidemokratikussá, hogy csak a saját álláspontjukat hagyják érvényesülni (mint fentebb írtam: kisajátítják, monopolizálják az ellenzéki térfelet), és ennek csak velejárója az, hogy a többi ilyen-olyan súlyú szereplőket nem vették be az összefogásba. Másképpen fogalmazva: akármilyen súlyú a többi szereplő, akkor sem helyes, ha a szocialisták, kihasználva ezt a torz választási rendszert, vörös festékkel akarják leönteni az összes választókerületet. Ez az első, mondjuk erkölcsi válasz. A második válasz már egy ennél elvontabb, messzire vezető válasz, miszerint érdemes rámutatni a demokrácia és az argumentum ad populum típusú érvelési hiba közti vékony határmezsgyére, arra, hogy attól, hogy valakit kevesen támogatnak, attól még nem lehet/érdemes lesöpörni a gondolatait, mert közel sem biztos, hogy nincs igaza, sőt, még az se biztos, hogy egyébként ne értenének vele sokan egyet (könnyen lehet, hogy csak egyszerűen nem ismerik (jól), mert elkeserítően gyér a médiajelenléte). Ennél a meglehetősen filozofikus válasznál azonban van egy nyilvánvalóbb, pragmatikus válasz is a fentebbi érvelésre, nevezetesen, hogy még ha a méltányosság nem is tartozik feltétlenül egy politikus céljai közé, az semmiképpen sem jó üzenet a választók felé, hogy ha az ellenzéki oldal széttagolt, mégpedig azért, mert egy párt(szövetség) önző módon kihagy másokat az összefogásból, függetlenül attól, hogy egyes pártok úgymond „csak a médiában/Facebookon léteznek”, és ne csodálkozzon senki azon, hogy a kispártok nem találják majd fairnek ezt az előbb kifejtett monopolizálást, és ennek a véleményüknek hangot adnak. Arról pedig ne is beszéljünk, ami a bevezetőben van, tehát hogy annak sem lesz jó vége, ha több ellenzéki jelölt indult egymás mellett.

Forrás: scenicreflections.com

Világosan látszik tehát, hogy ez a stratégia, az MSZP-E14 mostani stratégiája sok sebből vérzik (megjegyzem, a külön, versengő listák problematikája is megér egy misét), viszont valóban erős érv lehet mellette, hogy egyszerűen nincs más út. Ez a mentegetőzés első hallásra pongyolának tűnhet, de ami azt illeti, nemcsak politikai lózung szinten, hanem egzakt érveléssel is alá lehet támasztani, hogy a másik említett lehetőség, nevezetesen a teljes körű és teljes értékű összefogás nem lehetséges és még csak nem is kívánatos. Ha megpróbáljuk összegyűjteni (általánosságban) két párt összefogásának tényezőit, akkor végső soron egy ötkomponensű modellt kapunk. A következőkkel kell számolni:

1. A programok összeegyeztethetősége. Amellett, hogy értelemszerűen a pártok olyanokkal szeretnek összefogni, akikkel egyetértenek, ez a pont mindenekfelett megalapozását jelenti egy esetleges jövőbeni közös kormányzásnak. Ha az összefogás szereplői nem tudnak megegyezni abban, hogy merre vezessék az országot, akkor kormányra kerülésük esetén csak jobbra-balra rángatnák a kormányrudat, végzetesen törékennyé téve saját koalíciójukat, hasonlóan ahhoz, ahogy az Szlovákia vagy Olaszország esetében történt. (Ennél a pontnál érdemes beszélni két további dologról is. Az egyik, hogy ezt a pontot azért is tartják fontosnak, mert példának okáért egy markánsan balos MSZP egy jobboldali MoMa vagy a Liberálisok bevételével zsaroló kisebbséget, kvázi a saját ellenzékét juttatná be a Parlamentbe. Ez az érvelés logikusan hangzik, viszont morálisan egyáltalán nem megalapozott, mert pont a fentebb kifejtett monopolizálás-logikán alapul; ellenzékre, más nézőpontokra szükség van, még akkor is, ha ez végső soron lassítja a folyamatokat. Erről szól a demokrácia. A másik, hogy ide szokták még sorolni azt is, hogy nemcsak a közös kormányzáshoz, de a közös kampányhoz is szükséges az, hogy a felek ugyanazt mondják, mély egyetértésben. Viszont van egy fontos kitétel, amit nem szoktak mondani (talán nincsenek is tudatában), hogy ez akkor és csak akkor igaz, ha a szövetségen belül egy közös lista van. Külön listák esetén, mint ami most is van az E14-PM és az MSZP esetén, ez egy hibás gondolatmenet. Elvégre mi a fő érv a külön listák mellett? Az, hogy akiknek nem tetszik az MSZP, mondjuk a liberálisabbaknak, ill. a megcélzott „kiábrándult jobbközép szavazóknak”, azok majd szavaznak az Együttre, míg egyidejűleg, akik egy balosabb Magyarországban szeretnének élni, azok majd az MSZP-re adják le a voksukat. Na most, ha a két párt ugyanazt mondja a kampányban, az meglehetősen ellentmond ennek a célnak, elvégre honnan is különböztetné meg a két külön listán reprezentált pártot a választó, ha ugyanazt mondja mindkettő!)
2. A belső ellentétek. Bár a politikát nem szerelemre játsszák, hanem érdekekre, azért nem zárható ki az emberi tényező a játékból és így az sem, hogy egyes pártok tagjai milyen emlékeket őriznek egy-egy leendő koalíciós partnerükről, milyen korábbi tapasztalataik vannak a velük való együttműködésről. A bizalom a kulcsszó; ha egy párt egyszerűen haragban van egy másikkal, azok nem tudnak majd hatékonyan együttműködni, márpedig momentán – hogy konkretizáljuk ezt a pontot is – az MSZP és a DK végtelenül utálják egymást, és ez az utálat még csak nem is most kezdődött Gyurcsány Ferenc október 23-ai beszédével, hanem gyakorlatilag ez a viszony a DK történetének alfája (és lesz talán az ómegája is).
3. A választók általi megítélés. A DK és Gyurcsány bevételénél leggyakrabban hangoztatott szempont, miszerint is ő az ország mumusa, az egyik legmegosztóbb politikus, aki csak elriasztaná az embereket az urnáktól. Bár e konkrét példa esetén eltérőek az álláspontok (a felmérések szerint például nem állnak az előbb elmondottak), az mindenképp megfontolandó, hogy – ahogy Ceglédi Zoltán fogalmazott egyszer – például az október 23-án felszólalók közül biztosan vannak olyanok, akiket a lakosság nagy többsége még a házába se engedne be, nemhogy a kezükbe adja a saját és a családja sorsát (ergo nem szavazna rájuk).
4. A kormánypárt lehetséges reakciói. Kevesebb szó esik erről, de mindenképp érdemes belegondolni egy szövetség átgondolásánál, hogy azon túl, hogy valakinek a bevétele milyen azonnali indulatokat vált ki a lakosságban, milyen további indulatokat lehet majd e bevétel hatására kiváltani az emberekből. Gyurcsány ellen például egyszer már felépítettek egy lejáratókampányt, több szempontból „eszményi célpont”, de ugyanígy a „libsik”, Fodor és Kuncze ellen is munkálkodtak eleget ahhoz, hogy legyen mivel előrukkolniuk, ha esetleg úgy döntene az MSZP, hogy beveszi őket a szövetségbe.
5. A technikai részletek. Érdekes módon erről a pontról szoktak a nagynyilvánosság előtt a legkevesebbet beszélni, kicsit túl is misztifikálva az összefogást, pedig ez az, ami mindent felülírhat. A kérdés, hogy ha elméletileg jól működne az összefogás, tehát ha az első 4 pontot kipipálhatjuk, vajon megoldható-e a dolog a gyakorlatban. És most nem csak arról az igazán közkeletű problémáról beszélek, amit például Lakner Zoltán is emleget, nevezetesen, hogy egészen addig könnyű közös miniszterelnök-jelöltről beszélni, amíg azt nem kell kiválasztani (ahogy Gyurcsány mondta az őszödi beszédben: „mikor számolni kell, akkor elfogy a tudomány”), hanem ezen felül igazán komoly gond, hogy példának okáért a DK-nak hol tudnának az MSZP-s helyek közül olyanokat adni, hogy azokat majd meg is tudja nyerni. Ez meglehetősen kemény dió; MSZP-sek például gyakran hangsúlyozzák, hogy nehéz lenne beállítani az aktivistáikat egy gyurcsányista jelölt mögé (főleg, mert alig értenek egyet valamiben, na meg, mert emlékeznek arra, hogy hogy váltak el régebben), és még nehezebb lenne meggyőzni a helyi választókat, hogy arra a DK-sra adják le a voksukat a jól ismert MSZP-s képviselő helyett.

Mint az a fentebb említett (és egyéb, itt nem említendő) példákból látszik, rendkívül nehéz lenne egy teljes körű és teljes értékű összefogást összehozni, ill. az ebből következő feszültségeket kezelni. Ezen a ponton fontos tisztáznom, hogy mégis mit értek én „teljes értékű összefogás” alatt. Egy összefogás akkor teljes értékű, ha a fent említett 5 pont közül az elsőt és az utolsót komolyan figyelembe vették, tehát a felek megpróbálták összecsiszolni a programjaikat és az újdonsült koalíciós partner kapott is helyeket egyéniben vagy listán. Amit az MSZP a Liberálisoknak, vagy még inkább, amit a DK-nak ajánlott, konkrétan hogy nem kell a programjuk („közös politizálás”), nem kellenek a legfontosabb embereik (nemcsak Gyurcsány, de Vadai, Molnár és Varju se), és kapnak 3 tuti vesztes helyet, az tulajdonképpen egyet jelent a fent említett monopolizálással. Ha ebbe belegondol az ember, akkor tudja csak igazából megérteni, hogy bár Gyurcsány az október 23-i beszédében is azt mondta, hogy ha ő az akadály, akkor hajlandó visszalépni, mégis miért nem lépett vissza, amikor az MSZP ezt kérte tőle: mert ezzel egy végső soron antidemokratikus, ergo elfogadhatatlan megoldáshoz asszisztált volna.

Visszatérve a helyzetre, ez komoly feladvány, igazi gordiuszi csomó: az új választási rendszer egy blokkba kényszeríti az ellenzéket, amit az nem, vagy csak részlegesen tud kivitelezni, ami viszont viszályt és lehetetlen helyzeteket szül. Az eddig elmondottak alapján képtelenségnek látszik jól kijönni a helyzetből, és Orbán akár hátra is dőlhetne, hogy – Ceglédi Zoltán szavaival élve – „süssenek nekem egy csokitortát is”. Viszont ha ebben a modellben, a hagyományos politikai logika (ötkomponensű) modelljében nem lehet megoldani a problémát, akkor a leghelyesebb kilépni a modellből, erre pedig Bokros Lajos javaslata kiváló lehetőséget nyújt.

A MoMa forgatókönyve a következő: feltétel nélküli összefogás, majd 500 napos romeltakarítás, melybe beletartozik egy új választási rendszer kidolgozása, amely lehetővé teszi azt, hogy új, szabad választásokat tartsanak, akár már 2016-ban. Azzal, hogy kimondva csak azért szövetkeznek, hogy leváltsák Orbánt és aztán új választójogi törvényt alkossanak, és teszik mindezt azért, hogy ismét olyan választásokat írjanak ki, ahol nincs szükség a kényszerszövetségekre, tulajdonképpen minden fent említett problémát jegelnének. Ha ebbe belemennének, nem lenne érdekes, hogy milyen a program, hisz úgyse akarnak együtt kormányozni, csak a válságkormányzás idején, amit egy szakértői kormány végezne el (ilyen alkotása felmerült Gyurcsány lemondása után is, az akkori tervek szerint Surányi György volt jegybankelnök vezetésével). Bármennyire is utálják egymást a felek, meg kell érteniük, és ezt kell sugározniuk a választók felé is, hogy – ahogy Bokros írja – „hideg fejjel és forró szívvel” a változásért kell dolgozni, azért, hogy egyszer majd lehessen ne ilyen öszvér módjára megszerkesztett tömbökre szavazni. Tehát eszerint a forgatókönyv szerint nem lenne érdekes, hogy milyen ellenszenvvel viseltetnek a választók egyes politikusok iránt, hiszen nem őrájuk szavaznának, hanem egy (előre, gondosan megtervezett) szakértői kormányra; ily módon pedig mindenkit be tudnának gyűjteni az összefogás mögé, akinek elege van a Fidesz ámokfutásából (szemben a klasszikus modellbéli összefogással, melyben a hagyományos „ballib” torta – a személyek miatt – aligha bővül). Ezen felül a javaslat a technikai részleteket is felülírná, hiszen előírja a feltétel nélküli összefogást, tehát mindegy lenne, hogy ki kap helyeket, és hogy ki nem, sőt, majdhogynem még az is, hogy ki legyen az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje, elvégre mindez csak az esős napokra szól, amíg ezek a torz játékszabályok élnek.

Bármennyire is idillinek tűnhet ez a megoldás, néhány felmerülő problémát érdemes rögtön tisztázni. Az előző bekezdés utolsó mondatát leírva sem szabad például elfelejteni, hogy a válságkormányzás alatt is van kormányzás, ergo meg kell tudniuk a pártoknak egyezni abban, hogy merre menjen az ország. A sokféle nézőpont miatt ez valóban súlyos gondnak tűnhet, viszont egyik oldalról megjegyezném, hogy Bajnai kormányzása a jó példa arra, hogy a szocialisták válságban hajlandóak voltak ideiglenesen belemenni egy olyan kormányzásba, ami nem éppen volt az ínyükre (a szocialisták például, ha nem lett volna válság, szinte biztosan nem mentek volna bele a 13. havi nyugdíj elvételébe), másik oldalról pedig nem véletlenül említettem Surányit fentebb. Ő egy olyan személy volt, akiben anno konszenzussal meg tudtak egyezni a hajdani kormánypártok, akik közt ugyanúgy voltak szocialisták és liberálisok. Természetesen tudatában vagyok, hogy az MSZP az utóbbi években egyre inkább próbálta magát határozottan a baloldalon pozícionálni, míg egy ilyen szövetségben benne van pl. egy konzervatív-liberális MoMa is, úgyhogy valóban nem lenne könnyű találni egy olyan személyt most, akiben közösen meg tudnának egyezni (akár csak 500 napra is), de mivel csak a bokrosi forgatókönyv az, ami ebben a helyzetben használható (értsd: javítható), ennek a hibáival és nehézségeivel kell megbirkóznunk.

Viszont még ha meg is egyeznek egy szakértői kormányban a felek arra az 500 napra, amíg újraírják a választójogi törvény, egy veszély fennáll: mi van akkor, ha ez a kormány a választásokon nem szerez kétharmadot? A legfontosabb közjogi programját, a választójogi törvény újraírását nem tudja végrehajtani – ez, ne szépítsük, pofára esés. Értelmetlen volt ez az egész hercehurca? A válasz igen-nem. Ez a lehetőség momentán az egyetlen esély arra, hogy megpróbáljunk kilépni ebből a választójogi modellből, arra, hogy megpróbáljuk valóban „kicselezni Orbán Viktort”, s így az egyetlen lehetséges út arra, hogy majd legyenek valódi, demokratikus választások, ahol mindenki a programja alapján mérettetheti meg magát. Ha meg akarjuk adni magunknak az esélyt erre, akkor érdemes tenni egy kísérletet. Ha nem sikerül, akkor az 500 napot levezényli a szakértői kormány, utána pedig újból választásokat tartanak majd, a jelenlegi törvények szerint. Ugyanott lesznek, mint most, de legalább megpróbálták. (És megpróbálhatják újra…!)

Viszont szerintem ezzel a megoldással lenne a jelenlegi ellenzéknek a legjobb esélye a kétharmadra, és nem pusztán a választási matematika, ill. egy ekkora tömb természetes gravitációja miatt mondom ezt. Noha a fentebb említett 5 komponensből még a bokrosi forgatókönyv megvalósulása esetén is áll a lehetséges lejáratókampányok veszélye, ami csökkentheti az ellenzéki tömb népszerűségét, két ok is van arra, hogy az ellenzék miért tehetne szert hallatlan népszerűségre e megoldás alkalmazásakor. Az első a nyilvánvaló, hogy az emberek végre nem azt látnák az ellenzéki oldalon, hogy mindenki milyen teszetosza. A második viszont már kevésbé nyilvánvaló, legalábbis nekünk, választóknak, de a politikusoknak azonnal szembeötlik: ez a forgatókönyv azt kérné a politikusoktól, hogy nagyjából két évig ne politizáljanak, teljesen szorítsák háttérbe az ambícióikat, úgymond a politikusi mivoltukat; a pártoknak nem szabadna hagyományos pártként viselkedniük. Ha csak a Mesterházy-Bajnai-féle kötélhúzásra gondolunk, máris rossz belegondolni, hogy milyen személyi akadályokba fog ütközni ennek a forgatókönyvnek a megvalósítása, viszont ennek az árnak, a személyi ambíciók ideiglenes (!) félretevésének megfizetése („hideg fejjel és forró szívvel”) komoly profitot is jelentene az ellenzéknek, hiszen ez jelentené az igazi korszakváltást. Mert miről van szó? A bokrosi forgatókönyv homlokegyenest ellentmond az eddigi választási stratégiáknak és a hagyományos politikai logikának, tehát tulajdonképpen az elmúlt 20 év politikai gyakorlatával szakítanának ekkor a pártok, azzal a gyakorlattal, amibe megcsömörlöttek a választók, ami miatt oly sokan bizonytalanok most ebben az országban. Apolitikus választókat apolitikával kell megszólítani, és igen, ezért valóban le kell mondaniuk a szereplőknek politikusi mivoltukról, de nem akármiért: azért, hogy ahelyett államférfiúi mivoltukról tegyenek tanúbizonyságot. Mivel lehetne a bizonytalan vagy/és felháborodott szavazók sokaságát hatékonyabban megszólítani?

Persze világos, hogy mindezt nem fogják könnyen belátni. Momentán valószínűbbnek látom ennél a forgatókönyvnél, hogy az MSZP inkább Gyurcsány őszödi meglátásait követi: „Előbb-utóbb megunják, hazamennek.” De ha így tesznek, szinte biztosan veszítenek, úgyhogy (és most jöjjön az a bizonyos vörös farok) én ellenzékiként őszintén remélem, hogy Bajnai, akit én személy szerint a palettán a legalkalmasabbnak tartok a „hideg fejjel és forró szívvel” való gondolkodásra, akár Bokros unszolására, akár saját belátásból, de képes lesz bölcsen dönteni és rávenni az őt körülvevőket, hogy menjenek bele egy ilyen teljes körű összefogásba. Persze lehet, hogy már késő, és mindezzel inkább egy évvel ezelőtt kellett volna előjönni, még „a hervadás 365 napja” előtt (főleg, hogy Mesterházy elszalasztotta az igazán hatásos, nagy hírértékű, teátrális lehetőséget az összefogás megkötésére, amikor október 23-án a skandálás hatására nem hívott fel mindenkit a színpadra), de reménykedem. Ennél többet nem tehetek.

Madlovics Bálint
A Budapesti Corvinus Egyetem hallgatója