1848 óta március 15-e a legnagyobb nemzeti ünnepnap. Épp azért a legnagyobb, mert a legnemzetibb, és mert szinte mindannyian elődeinknek tekintjük őket, akik akkor sokféle különbözőségük ellenére együtt lelkesedtek majdnem ugyanazért. 1848 óta március 15-e újra és újra a nemzet közös ihletettségét adta; magától értetődő természetességgel leginkább olyan korokban, amikor tiltották. Szép, de nehéz sorsú nap. Már két évvel a forradalom után a mély hallgatás és a reszketés ünnepe volt. Békésebb időkben, a Kiegyezés után le kellett mondani lelkesültségeinek egy részéről, hogy a lemondás árán megőrizhető eszmények minél erősebben érvényesülhessenek, és végre elkezdődhessen Magyarország megújulása. Később végképp nem volt olyan év, amelyben ne lett volna valami baj 1848 eszményeivel. A visszatekintésben hol túl radikálisak voltak, hol túl vereségszagúak, hol túl magyarok, hol túl európaiak és nemzetköziek… Folyton igazítani kellett rajtuk. Március 15-éhez valahogyan minden hatalomnak viszonyulnia kellett, és ez várhatóan még sokáig így lesz.

Forrás: neon.hu

Különösen nagy feladvány ez a viszonyulás a diktatúráknak. Haynau rémuralmának még viszonylag könnyű helyzete volt: üldözött, lövetett és akasztatott. Későbbi diktatúráknak nemzeti ügyekben azonban illett szalonképesnek látszaniuk. Mivel 1848 emléke a saját létezésüket tagadta, ezért valamennyi újabb kori diktatúra ugyanazt a megoldást választotta: élére állt az ünneplésnek. Az ünnep az övé, és csak általa a nemzeté. Ő az igazi örökös. És ami nem sikerült 1848-ban, majd sikerül most, amikor végre az örökkévalóság legkitűnőbb harcosai vannak hatalmon. Ennek tehát így kell maradnia a világ végezetéig. Minden diktatúrában ez március 15-e fő üzenete.

Mármint a hatalom részéről. A gondolkodó nemzetnek azonban épp ez az üzenet a legleleplezőbb történelmi lakmuszpapír. Ebben az országban a gondolkodó nemzettagok akkor kezdenek diktatórikus fordulatra gyanakodni, amikor egy vezér kijelenti, hogy kizárólag az ő támogatóiból áll a nemzet, az ő menetelői 1848 eszméinek beteljesítői, akik a kokárdát nemcsak március 15-én viselik, hanem bármikor, hiszen annyi március 15-e lehetséges, amennyire nekik éppen szükségük van. Mit számít az, hogy Petőfi, Irinyi, Vasvári, Jókai, Táncsics egyetlen napot szentelt megkülönböztetetté. Ők már nem urai semminek.

Ezek a ma már nem urak, akikre évek óta nincs hivatkozás a politikai megnyilatkozásokban, a reformkor óriásaival együtt a feudalizmus meghaladásán, egy modern Magyarország megteremtésén ügyködtek. Noha minden eszközük meg lett volna hozzá, még a hatalmukkal sem kellett volna visszaélniük, a reformkori országgyűlés főnemesei, akik egyben végtelen területek földbirtokosai is voltak, nem újabb birtokok megszerzésére szervezkedtek, hanem a szerzés helyett a saját jogaikat korlátozták az úrbéri rendszer eltörlésével, a jobbágyok felszabadításával, a közteherviselés egyenlősítő tervének felvetésével. Kölcseytől Wesselényin át Széchenyiig mondható a sor, kiegészítve a polgári politikai gondolkodás úttörőinek nevével, Kossuth Lajoséval, Deák Ferencével, minden magyar idők legmagasabb eszmeiségű társaságának hosszú-hosszú névsorával. Nem volt mutyi, nem volt sógor-komaság, nem volt önös szerzés. Olyannyira nem, hogy nevük ragyogásában eleve blaszfémia ilyen alpáriságokat említeni. Volna mit tanulni tőlük!

Lett is akadémia, igazi, olyan, amelyik mindmáig él; lett híd, amelyen ma is járunk; lett Magyarország-vízió, amelyet kikerülni nem, legfeljebb a vele való szembesülést elkerülni lehet. Minden-minden visszaköszön. A 12 pont elsője a sajtó szabadságáról arcpirítóan villan elő 2014-ben. Egy másik pont a jogegyenlőségről, amely már akkor kizárta, hogy más jog vonatkozzon a hatalomban lévőre, mint az ellenfelére, más a gazdagra, más a szegényre. Széchenyi azt se értené, hogy a biztonságos törvényi viszonyok közti szabályozáson túl miért kell harcolni a bankok ellen, hiszen a hitel újítja meg a gazdasági mozgásokat. Széchenyi és Kossuth Európából vette a mintát, és a legnemzetibb, legforradalmibb Petőfi is a párizsi, a bécsi és a lengyel példán buzdult. A reformkor, a forradalom és szabadságharc indulata az elkorhadt császári rendszer, a nemzeti kiszolgáltatottság ellen horgadt fel, nem pedig Európa ellenében. A feudális Bécs nem tetszett, de nagyon is tetszett a polgárosulni akaró és ezért forradalmat vállaló Bécs. Március 15-e a régi helyébe az új Európát akarta. A nemzet mindig ezt az ünnepet ünnepelte, a távlatost, az európait és magyart.

A nagy márciusnak hosszú az árnyéka. Csak hiszi, aki úgy tudja, hogy ő kiment alóla, és új történelmet ír. Nincs új történelem.

Pálfy G. István

A Modern Magyarország Mozgalom elnökségi tagja