Én tényleg nem értem a volt kollégáimat, a tanárokat. Igaz, hogy immár negyedszázada nem veszek részt a honi közoktatásban, de természetesen sokkal érzékenyebben figyelem, hallgatom az érkező híreket, mint az átlag.

A mostani centralizált időszakot megelőzően sem volt minden rendben, ezt nem vitatom. Gondolok itt arra, hogy kedves volt kollégám megkérdezte úgy öt éve, hogy tudom-e melyik pozíció a legértékesebb az iskolában. Persze nem tudtam, hogy az iskolajogász, aki folyamatosan a hepciáskodó szülők jogi panaszaival szemben próbálta megvédeni az intézményt.

Aztán jött ez a mostani korszak a maga avítt stílusával, embereivel. Jött „Klebelsberg Kunóné” a központosított tankönyvelosztásával, amelynek keretében még most sem kapta meg minden diák a tavalyi könyveit a központból, így aztán az életrevaló iskolák kénytelenek voltak „tankönyvtárat” nyitni, ahol a korábbi diákoktól visszakért könyveket használták fel a tanításhoz. Jöttek az iskolarendőrök, akik a maguk nem túl magas kulturáltsági szintjén rendet vágtak a deviáns diákok között. És persze mentek is - a 16 évesnél idősebb diákoktól már nem nagy kunszt megszabadulni.

Forrás: nyirseghir.hu

Az én kollégáim pedig végig tűrtek, tűrtek, tűrtek.

Még azt a maszlagot is bevették (tisztelet a kivételnek!), hogy nekik portfóliót kell készíteniük a saját tevékenységükről ahhoz, hogy „kasztot válthassanak” felfelé. Ó szent együgyűség, mondta szegény Husz János a 15. század elején. Senkinek nem tűnik fel, hogy a „Klebelsberg” és a „portfólió” üti egymást, hogy ez végtelenül disszonáns, álságos?

Na aztán ez az életpályának  nevezett fából vaskarika! Ezt is sikerült lenyomni a torkokon. A lényeg az, hogy egy szűk réteget leszámítva igazi jövedelem-emelkedés nem következett be. És még a délutáni „röghöz kötés” sem verte ki a biztosítékot, ami megszüntette a magánórák lehetőségét. 

Most pedig megérkezett a pedagógusi kar, de nem ám akármilyen, Nemzeti, mint a dohánybolt. Nyilván annyit is ér. És persze kötelező. Egyen-tanárt az egyen-iskolába! Nehogy aztán valaki kilógjon a sorból. 

Az én kollégáim pedig csak tűrnek, tűrnek és tűrnek.

1988-ban több mint 60 ezer pedagógus aláírással hitelesített állásfoglalásban kérte, hogy az Országgyűlés tűzze napirendre az oktatásügy helyzetét. Nem tudom, hogy csináltuk, de megtörtént. Az akkor megalakult PDSZ tagjai, több százan vonultak a Parlament elé követeléseikkel. Hol van ez ma már? Hol vannak a szakszervezetek? Miért nincs összefogás a pedagógusok között? Amíg ebben nem lesz gyökeres változás, addig a kormány továbbra is bármit megcsinálhat és meg is fog csinálni az iskolákban. A Nemzeti Pedagógus Kar majd remek biodíszlet lesz a példaértékű együttműködés kommunikációs színjátékában. A többieknek meg marad a karám. Már bocsánat...

Bartha Péter

elnökségi tag, Modern Magyarország Mozgalom