Gyurcsány Ferenc és a Demokratikus koalíció az EP választási kampányban azzal kívánta Európa iránti ekötelezettségét bizonyítani, hogy nyíltan az Európai Egyesült Államok létrehozása mellett kampányolt. A volt miniszterelnök kijelentette, hogy csupán két politikai irányvonal létezik: a nemzetállamok feloldódása egy európai szuperállamban és a jobboldal által felkínált út. Minden más álláspont "langyos", nem egyenes beszéd.
Forrás: ktfministry.org
Hogy mit várnak az egységes Európától? Szabadságot, biztonságot, jólétet. Hatékonyabb gazdaságot, nagyobb versenyképességet, az integráció eddigi vívmányainak megőrzését, továbbfejlesztését. Az európai bérek kiegyenlítődését. A magyar demokrácia helyreállítását. A mondanivaló rendkívül egyszerű: több Európát és több szabadságot, pontosabban hogy a "több szabadság" a "több Európa" segítségével érhető el.
Ha meg akarjuk érteni ezt a világot, akkor látnunk kell a mögötte álló politikai racionalitást. A cél nem kevesebb, mint a politikai tér leegyszerűsítése egy bináris kódra, egy barát-ellenség koncepció megteremtése (lásd: Niklas Luhmann és Carl Schmitt). Vagyunk "mi" és vannak "ők". Vagy Európai Egyesült Államok, vagy nemzetállami anarchia. A választási kampány kontextusa, a mozgósítási kényszer, a szükség hogy különbözzünk a többi politikai alternatívától, kiválóan magyarázza az ilyen jellegű politikai taktikát. Teremtsünk tiszta választási helyzetet a potenciálisan mozgósítandó szavazóknak, feszítsük a húrt a lehető legfeszesebbre, tegyünk róla, hogy a lehető legmagasabb tétje legyen a szavazásnak. Miért bajlódjunk a szürke különböző árnyalataival, ha van fehér és fekete is. (Ebben az értelemben tényleg tekinthetjük szélsőséges pártnak a Demokratikus Koalíciót, hiszen az elméletileg adódó számtalan politikai pozíció közül az egyik "szél" irányába kormányozta magát.)
Ezen a ponton akár fel is hagyhatnánk a gondolkodással, mondván hogy ez nem több mint egy ügyes politikai húzás, hogy nem érdemel különösebb figyelmet, hiszen a politikában szokás mondani dolgokat a siker érdekében, de mi most nem fogunk ennyivel megelégedni és megpróbálunk a dolgok mélyére nézni. Tény, hogy az Európai Egyesült Államok képének bajlós árnyéka vetül az integráció körüli minden diskurzusra. Szinte lehetetlen elvonatkoztatni ettől a kérdéstől, hiszen az egységesülési folyamat szellemi lendületét a kezdetektől fogva a föderalizmus eszméje adja. 1945 óta minden gazdasági és/vagy politikai válság esetében megjelentek a föderalista módszer hívei, akik hittek/hisznek abban, hogy minden problémára egyetlen lehetséges megoldás létezik: az integráció mélyítése, a kapcsolatok szorosabbra húzása. A föderalista gondolat az idők folyamán több lett, mint egy egyszerű politikai eszme, tulajdonképpen egyfajta beidegződéssé, módszerré, minden bajok remélt orvosságává vált. A másik oldalon természetesen - a hatás ellenhatásaként - megjelentek a kételkedők, a bizalmatlanok is: "Nem azért szorítottuk korlátok közé az állam hatalmát Nagy-Britanniában, hogy utána ugyanezt a hatalmat európai szinten lássuk viszont, egy európai szuperállam keretein belül." (Margaret Thatcher, 1988). Ők az EU-ban nem látnak mást, mint az egyre inkább elburjánzó bürokráciát, az intézmények átláthatatlan, antidemokratikus káoszát, a nemzeti önrendelkezés korlátozását, majd megszüntetését.
A föderalizmus adja azt az impulzust, mely az európai integrációs politika első nagy korszakát meghatározza. Ebben a paradigmában az Európai Egyesült Államok eszményi (rém)képe jelenti az origót. Minden lehetséges politikai pozíció ehhez a centrumhoz való viszonyában létezik. Az egységesülés hívei és ellenségei egyaránt képtelenek elvonatkoztatni az esetleges föderáció gondolatától. Képzeletüket reménytelenül foglyul ejtette a gondolat, hogy a nemzetállamok valamilyen formában feloldódnak egy nagyobb politikai entitásban. Vannak, akik mellette, mások pedig ellene érvelnek, de kiindulópontjuk ugyanaz. A frontok mára megmerevedtek, állóháború alakult ki. Két ellenséges kultúra áll egymással szemben, az egyik békésebbnek látszik, de hatalmasabb, a másik ősibbnek szeretne tűnni, de csak erőszakosabb. Az épülő, szépülő Európa idilli képe harcol a nemzethalál víziójával. A két oldal közötti ellentét feloldhatatlan, legfeljebb átmeneti, mindig újratárgyalható kompromisszumok jöhetnek létre, fokozatok a két pólus közötti skálán.
Ebbe a tájba illeszkedik Gyurcsány Ferenc és a Demokratikus Koalíció, és szemlátomást kiválóan érzi magát. Nem egyszerűen a maga helyét találta meg a politikai palettán, hanem ezzel egy olyan politikai pozíciót is befoglalt, amiből egyrészt bátran lehet pocskondiázni az úgynevezett baloldal többi pártját, másrészt pedig kész narratívákat kínál. Nem újkeletű taktika gazdasági problémák ürügyén a szorosabb integráció mellett érvelni. Nem létezne a devizahitelesek problémája, ha már bevezettük volna az eurót, meg úgy magát a pénzügyi válságot is könyebb lett volna átvészelni. Egy egységes Európa hatékonyabban lenne képes versenyezni az USA-val, Kínával, vagy éppen hathatósabban tudna reagálni az ukrán válságra.
Az intergrációs politika mára technikai kérdések, problémafelvetések sorává silányult: Hogyan lehet a nagyobb versenyképesség érdekében lebontani a nemzetek szuverenitása által az egységesülés útjába állított akadályokat? Hogyan lehet mindezt úgy véghezvinni, hogy a folyamatot maga az elit kezdeményezi a néptömegek aktív támogatása nélkül?
A leginkább talán pont azért tűnhet szokatlannak a DK föderációpárti kampánya, mert az EU inkább ismert úgy, mint egy elitista projekt, mely távol az emberektől, az európai polgároktól, az érthető polgári nyilvánosság szféráitól zajlik. Egyre több uniós intézmény jön létre, egyre csak burjánzik a szocialista időket idéző bürokrácia, egyre átláthatatlanabb, egyre bonyolultabb a szerkezet. Hiába választom meg én közvetlenül az Európai Parlament képviselőit, ha nem látom a tényleges visszacsatolást a szavazatom tartalma és az abból következő politikai tartalom között.
Az Unió intézményei önálló életre keltek. Az általános társadalmi érdekektől elfordulva, saját érdekeiket szolgálják, egyetlen céljuk saját pozíciójuk megerősítése. Ezek az intézmények önmaguk egyetlen projektjévé váltak, legfőbb céljuk mind több hatáskört, mind több hatalmat magukhoz ragadni. A "több Európát" jelszava már nem jelent mást, mint "több európai parlamentet", "több európai bizottságot".
Nem a véletlennek, vagy a választók oktondiságának tudható be az euroszkeptikus mozgalmak sikere. A félelem egy központosított, túlbürokratizált szuperállam létrejöttétől rendkívül erős legitimációs erőt kölcsönöz a különböző euroszkeptikus pártoknak, mozgalmaknak. Különösen akkor, amikor a szupranacionális struktúráknak a nemzetek önrendelkezésének rovására történő térnyerése szinte kézzelfogható.
Egy ilyen szituációban fontos lenne, ha felismernénk, hogy a szellemi innovációt nem a már meglévő álláspontok radikalizálása jelenti. Ki kell lépni a föderalisták és antiföderalisták terméketlen kötélhúzása által fémjelzett, elavult politikai mezőböl. Paradigmaváltásra van szükség, új nézőpontokra, újszerű gondolatokra.
Több realizmust, kevesebb utópizmust! A valós helyzetet szemlélve, valós problémákra kell reagálni, nem pedig egy utópia megvalósításána (vagy éppen meghiusításán) munkálkodni. Az Európai Unió lényege, hogy szabad, egyenjogú nemzetek hívták életre, megteremtve a szabad vállalkozások közös európai piacát. Hogy ez a lényeg ne vesszen el, nyitottabb, rugalmasabb, kevésbé bürokratizált, átláthatóbb, érthetőbb Európára van szükség.
Ennek érdekében újra kell fogalmazni az európai nemzetek közötti együttműködés elveit. Új egyensúlyt kell teremteni a közösségi és a tagállami felelősség- és hatáskörök között. A cél a helyes arányok megtalálása. Olyan EU-ra van szükségünk, mely rendelkezik minden a tagállamokat, mint közösséget ért válság kezeléséhez szükséges eszközökkel és képességekkel, de ugyanakkor oltalmazza az őt alkotó nemzetek szuverenitását. A magasabb szintek csak ott avatkozzanak be, ahol szükséges (szubszidiaritás elve).
Természetesen a felismerés, hogy a föderalista-antiföderalista paradigma ideje lejárt, csupán egyetlen összetevője a nagy képletnek. Ha azt akarjuk, hogy az EU sikeres legyen, legelőször az európai integrációval történő politikai visszaéléseket kell beszüntetnünk. A züllésbe vezető út első lépése, amikor például a költségvetésüket rendbentartani képtelen nemzetállamok, pontosabban a nemzeti kormányzatok – akár népük szuverenitásának részbeni feladása árán is – nemzetközi intézményekkel végeztetik el a piszkos munkát, mert önmaguk erejéből, a populizmus álatl uralt közvélemény nyomása miatt erre képtelenek. Ezt a vonulatot csak kiegészítik a szupranacionális struktúrák törekvései, hogy a gazdasági válságokat kihasználva a központi intézmények egyre nagyobb szerepre tegyenek szert poltikai és piaci beavatkozások terén.
Mindezt talán már nem is meglepő, azonban – úgy vélem – hatalmas léptekkel indulunk meg a politikai pokol irányába, ha egy belső politikai válság, a hazai demokrácia válságának magoldását az Európai Egyesült Államok gondolatában keressük. Óvakodjunk attól, hogy a „több Európa” jelszava mögött a „kevesebb Fidesz” politikai programja álljon. Talán mindeki számára nyilvánvaló lehet, hogy rendkívül ellentmondásos válasz lenne a magyar demokrácia krízisére, ha a demokratikus kontroll alól kibújni igyekvő kormány helyett egy még kevésbé ellenőrizhető entitásra bíznánk a demokrácia helyreállítását.
Takács Dávid
politológus
