Fábri Péter írása, melyet a Népszabadság Online közölt le 2013. június 18-án.
Klinghammer István felsőoktatási államtitkár tett egy azóta elhíresült megjegyzést: „A mai világban a természettudományok és a műszaki tudományok értéktermelők. A humán tudományok, a kultúra nagyon fontos, de nem értéket teremtenek, hanem az embereket gyönyörködtetik, boldogságot adnak” (Népszabadság, 2013. június 9.).
Kép forrása: winkfitness.com
Erre a két mondatra sokan válaszoltak. Nem szaporítanám az államtitkárt bíráló írások számát, ha nem látnám úgy, hogy sajnálatos és meglepő módon Klinghammer bírálói tulajdonképpen ugyanazt gondolják a humán tudományokról, amit ő. Még a kitűnő Révész Sándortól is csak ennyire telik: „Mindez annyiban érték, amennyiben az az emberben az ember” (Népszabadság, 2013. június 15.).
Én másképp gondolom. Az államtitkár érzékelhetően a pénzben is mérhető értékre gondolt, amikor a humán tudományokról kijelentette, hogy nem termelnek értéket. Ezért aztán érvelése nincs megdöntve azzal, hogy kritikusai az érték fogalmának valamilyen elvont-széplelkű meghatározását szegezik szembe az övével. Szerintem az államtitkár gondolataiban az az igazán kínos, hogy még arról az értékfogalomról sincs fogalma, amelyet használni kíván. Ennél csak az volna kínosabb, ha vulgármarxista gondolatait ugyanolyan vulgármarxista módon akarnánk nevetségessé tenni.
Lassan ideje volna megtanulni (mert különben Magyarország még jobban lemarad a nagy világversenyben), hogy az érték – a pénzben kifejezett, gazdasági érték is! – elsősorban és mindenekelőtt a fejünkben keletkezik. Az elmúlt évek gazdasági válsága igazán megtaníthatta volna mindenkinek, hogy a legszilárdabb ház, a legragyogóbb luxuslakás sem ér egy fillért sem mindaddig, amíg nem akad legalább egy ember, aki hajlandó pénzt adni érte. Szemünk láttára ment össze a világpiacon forgó pénz értéke, szemünk láttára értéktelenedtek el spanyolországi luxusingatlanok és magyarországi magánlakások, pedig – és ez a döntő – fizikailag semmi sem történt velük. Ezek a házak, apartmanok, lakások ugyanott állnak, ahol korábban, ugyanaz az anyag van beléjük építve, ugyanoda néznek az ablakaik – csak éppen nem akad ember, aki azokon az ablakokon ki akarna nézni ugyanarra a tájra, és ezért pénzt is adna.
Maradjunk még egy kicsit az ingatlanoknál. Már a szó is azt sugallja, hogy ami ingatlan, az maga a biztonság. Biztos, hogy ez így van? És biztos, hogy a humaniórák által kínált és az államtitkár és kritikusai által „valami másnak” gondolt értékek (zene, színház, film, könyvek stb.) nem befolyásolják egy-egy ingatlan értékét?
Hogy egy környék például egy (vagy több) színház működése miatt értékelődik fel az ingatlanpiacon (lásd Nagymező utca), arra még az ingatlanbefektetők is ritkán gondolnak. Pedig egy színház közelében megéri kávézót és vendéglőt nyitni. (Persze kérdés, az vajon eléggé értékteremtő dolog-e az államtitkár szemében? Államtitkár úr, ugye tetszik tudni, mennyi műszaki tudás van egy modern kávéfőző gépben vagy egy komolyabb konyhai tűzhelyben? Na, és hol használják őket? Bizony, most este például itt a színház melletti vendéglőben, ahova bejöttek a színház nézői vacsorázni.) De menjünk még kicsit vissza a színházba, és ott is nézzünk körül.
A színház maga sem csak „puha” dolgokat (drámairodalmat, színművészetet) forgat a piacon, hanem sok olyat is, amihez éppenséggel műszaki tudás kell (pl. díszlet, világítás, hangosítás), de – és ez a lényeg – az a statikusmérnök, aki egy nagyobb díszlet gyártásakor eladja a tudását a színháznak, éppenséggel beszállító, mert maga a megrendelés humán tudás, a színházművészet felől jön. És amikor a színház eladja a jegyeket, ezt a műszaki tudást is belefoglalja a jegy árába, mint az ár egyik költségtényezőjét. Ez a mérnök éppen a humán közegben tudta értékké változtatni saját műszaki ismereteit.
Aki színházi előadásra megy, az esetleg szállodában alszik (építészet és kapcsolt részei, ipari méretű mosodák). Utazni biztosan utazik (közlekedéstudomány). Esetleg megveszi az előadáshoz kapcsolódó hangfelvételt (informatika, elektronika stb.). Elegáns ruhát vesz, hogy abban menjen el a színházba (textilipar). Letölti a darab slágerét a mobiltelefonjára (műanyaggyártás, tehát vegyipar, informatika és társai). Igénybe veszi az internetkapcsolatát vagy a telefonját a jegyvásárláshoz (mint fent). A jegyét számítógépes nyomtatóval készítik – a jegyiroda megveszi a számítógépet, a nyomtatót és a tintapatront (informatika, vegyipar). És ezek a tevékenységek egytől egyig megjelennek, amikor kiszámítják a GDP-t.
Államtitkár úr! Ön szerint Shakespeare vagy a Beatles mennyivel járul hozzá minden évben az angol GDP-hez?
Államtitkár úr, tudja Ön, hogy a közgazdaság-tudomány ma már integrálta a lélektan és a tömeglélektan által felhalmozott tudást? Eléggé értékteremtő tudomány-e akkor most a lélektan?
Államtitkár úr – Ön, aki a felsőoktatásért felel, és mostanában éppen annak tönkretételéhez adja a nevét –, hallott már Thomas C. Schellingről? Hátha nem... Thomas C. Schelling a 2005-ös év közgazdasági Nobel-díjasa, aki még az etikai dilemmákat is tárgyalja közgazdasági műveiben. Most akkor vajon az etika (sőt, egyáltalán a közgazdaságtan, hiszen az is humán tudomány) teremt értéket vagy nem teremt értéket?
Államtitkár úr, hallott Ön arról, hogy angolszász területen előszeretettel alkalmaznak klasszika-filológus végzettségű bölcsészeket brókerként? Ők ugyanis megtanultak hatalmas táblázatokat könnyedén fejben kezelni (nevezetesen a görög-latin ige- és főnévragozást).
És arról hallott, hogy a tőke nemcsak az olcsó munkaerőt keresi, hanem legalább annyira az infrastruktúrát is? Márpedig a kulturális környezet az infrastruktúra része.
Bizonyára ismeri az Apple nevét. Tudja, hogy ezt a céget jelentős részben a formatervezés erősen humán tudománya, éppenséggel művészete tette a világ egyik vezető számítástechnikai cégévé?
A magát a nemzeti egység kormányának nevező kormány tagjaként bizonyára ismeri az egyik legjelentősebb magyar közgazdaságtudományi művet, Jánossy Ferenc A gazdasági fejlődés trendvonaláról című munkáját. Hátha mégsem ismeri, elmondom a lényeget. Jánossy (1973-ban) azt a meglepő tényt gondolta végig, hogy a világ országai a legnagyobb katasztrófák után néhány évvel nagyjából ugyanolyan ütemű gazdasági fejlődést produkáltak, mint a katasztrófa előtt. Egy-egy földig rombolt ország lényegében négy-öt év alatt utolérte saját magát (az ő kifejezésével élve ez a „helyreállítási periódus”), az utolérés pillanatáig rendkívül gyorsan fejlődött, de onnantól kezdve felvette saját régi fejlődési ütemét. Ez Jánossyt, aki, mint minden nagy felfedező, a legegyszerűbb, látszólag nyilvánvaló tények magyarázatát kereste, meglepte – és hosszas kutatás és elemzés után egyetlen magyarázatot talált rá (erről szól a könyv mámorítóan izgalmas „Munkaerő és fejlődés” című, hetedik fejezete). Ez a magyarázat abban foglalható össze, hogy az és csakis az számít, ami a fejekben van. Hogy könnyen érthető példát mondjak: tessék az első amerikai telepesekre gondolni, akik egy egész civilizációt vittek el szinte csak a fejükben (és benne mennyi humán tudományt, kezdve rögtön a bibliai történeteken!), vagy Robinson Crusoe mitologikus erejű és nem véletlenül ugyanebben az időben Defoe által írt történetére (térképészként nyilván jól ismeri ezt a regényt), esetleg, ha az közelebb áll a szívéhez, Goethe híres versére („Amerika, du hast es besser” – mondja Goethe, arról írván, milyen jó az amcsiknak, hogy nem veszik körül őket romos kastélyok, és a nullpontról – a fejükből – indulhatnak ki, amikor felépítik maguknak az új világot).
És a fönti kérdések végiggondolását ajánlom az Ön bírálóinak is. Semmi értelme megdönteni a Fidesz politikusainak uralmát, ha alapjában véve ugyanazokat az ostobaságokat gondoljuk, mint ők, csak szép hozzá a lelkünk.
