Jól ráijesztett a jóérzésű polgárokra a Tárki első közleménye, mely szerint a magyarok többsége már inkább rossznak tartja Magyarország európai uniós tagságát. Szerencsére mára megszületett a cáfolat, de a támogatók számarányának csökkenése mégiscsak elgondolkodtató, hiszen 2004 és 2012 között mindig többen voltak azok, akik az uniós tagság előnyeit többre értékelték, mint a hátrányait.
Magyarország XX. századi történelme tele volt rossz szövetségi politikával. 1914-ben a gyarmatosító szövetség oldalán szállt harcba, kirobbantva az első világháborút. 1942-ben a hitleri Németország csatlósaként szállt be a második világháborúba több, mint nyolcszázezer magyar életének kioltását is felvállalva. 1949-ben – kiszolgáltatott helyzetben – a sztálini Szovjetunió „testvéri” szövetségese lett az ország, amit 1956-ban, az elveszített forradalom után további 34 évig nyögtünk. Lehet mondani, hogy a monarchiás időszakban és a második világháborút követően nem volt önálló államisága az országnak, ezért kerültünk a „rossz oldalra”, a két világháború között azonban az akkori kormányok saját akaratukból sodorták az országot a világuralomra törő Németország oldalára.
Kép forrása: erdelyvisszater.netai.net
A mai helyzet sokban hasonlít az első világháború utáni helyzetre. Az országot akkor is, most is válság nyomorította, a hatalom birtokosai akkor is, most is a nacionalizmus kártyáját húzták elő, bűnbakot kerestek saját sikertelenségük eltussolására. Az országban akkor is, most is milliók éltek nyomorban, miközben egy néhány tízezres, új gazdasági elit emelkedett fel, élvezvén a kormányok politikai támogatását. Az erős állam eszménye, az egyszólamú kultúr- és oktatáspolitika, a harcos retorika, a hivatalos politikával egyet nem értők durva ostorozása szintén jellemző mindkét időszakra.
A XXI. század eleje új esélyt kínált sokat szenvedett nemzetünknek. A XX. század egyik legharciasabb országát újra befogadta Európa. 2007-ben Románia is tagja lett az Európai Uniónak, így – a Vajdaságot leszámítva – a magyar nemzet tagjai újra „akadálymentesen” érintkezhetnek egymással. Végre olyan szabályrendszer szerint élhetünk, ami további 27 ország közös akarata működtet. Egy ilyen szövetség tagjának lenni nagy biztonságot és természetesen sok alkalmazkodást jelent. Az Unió 2004-es bővítésének egyik fő célja egy gazdaságilag egységes piaccal rendelkező Európa kialakítása. Ennek keretében az újonnan belépő kelet-európai országok óriási mértékű támogatáshoz jutnak. Ez nem jótékony adakozás, hanem érdek: megerősíteni és fogyasztásra alkalmassá tenni a keleti országokat.
Az uniós tagság a kezdetektől vitákat generált minden belépő országban. A többség mindenhol fontosnak tartja azt az értéket, ami az egységes Európa nagy érdekérvényesítő szerepének hozadékait látja az uniós tagságban. Az ellenzők – jellemzően a jobboldali radikálisok - a nemzeti önállóság feladását vélik felfedezni az EU-tagságban. Magyarország számára, a XX. század kudarcai után nem lehet más alternatíva, mint az uniós tagság. És nem a több ezer milliárdos fejlesztési pénzek, vagy a vitathatatlan „védőernyő” miatt, hanem az elszakított nemzettestekkel való új összeforrás esélye. Az a kormány, amelyik hamis hangon „játszik” a társadalom nemzeti érzéseivel, elbódítva egy reménytelen és értelmetlen nagyhatalmi álom délibábjával, hiteltelen és nagyon veszélyes az országra. A mostani felmérés ezt a veszélyt tükrözi. A hibás ország-vezetés okozta nyomor által sújtott társadalmat azzal hülyíteni, hogy az „Unión kívül is van élet” valójában nemzetellenesség, hiszen a határok esetleges visszaállítása újra elszakítaná magyart a magyartól és gazdasági romhalmazt hagyna maga után. Potenciális új szövetségesek pedig nincsenek. A magyarok számára NINCSENEK.
Bartha Péter, tag
Modern Magyarország Mozgalom