Holokauszt. Minden hit, minden vallás, minden társadalmi szolidarítás végső megcsúfolása. Az ember megfosztása az emberi mivoltából fakadó méltóságtól és tisztelettől. Amikor az ember a gyűlölködők szemében már nem ember többé, csak kártevő, sőt tán nem is élőlény, csak tárgy.
Kicsiben kezdődik mindig – és a szavakkal, a megvetés, lenézés, gyűlölet szavaival. Kisebbségekről, ellenfelekről van-e szó, vagy olyanokról, akik veszélyeztetik a pozíciónkat, hatalmunkat?
Először az ellenfelek vagy a kiszemelt bűnbakok csak „velejükig romlott gazemberek, alávalók, fekélyes sebek” akikről minden elképzelhető, akikre minden ráfogható. „Azok nem is emberek, fel kellene akasztani őket”. Aztán ellenséggé válik már a régi haragos, a kellemetlen szomszéd, az idegesítő családtag is.”Hazátlan bitang, kártevő, parazita”, az emberiségnek teszünk jót, ha megszabadulunk tőle. Lábunkra lépnek, és már ütünk. Jogunk van hozzá, hiszen az a másik nem is ember. Ez a dehumanizáció a végső fokozat a tevőleges agresszió előtt, amely – a Holokauszt a szörnyű tanúbizonyság – a tömeggyilkosságig, a népirtásig fokozódhat.
Fotó: Pusztai Erzsébet, a MoMa alelnöke a holokauszt-megemlékezésen
Most még csak a saját „híveinkkel” együtt ismételgetjük az ellenfeleket kiátkozó jelzőket, de mire észbe kapunk, már mi lehetünk azok, akiket kiátkoznak. Mert a lélekmérgezés terjed, mint a pestis. Ha más emberek csoportjában nem látjuk már az embert, akkor előbb utóbb egymásban sem látjuk majd, végül önmagunkban sem. Ilyenkor magunk is állattá válunk.
A Holokauszt ezt mutatta meg az elkövetett szörnyűségeken keresztül egyedülálló, kíméletlen, soha korábban nem tapasztalt élességgel.
A saját méltóságunkat is akkor őrizhetjük meg, ha megőrizzük a mások méltóságát. Önmagunkat tiszteljük meg azzal, ha tiszteljük a másikban az embert.
Emberek vagyunk, összetartozunk!
Pusztai Erzsébet
A Modern Magyarország Mozgalom alelnöke
