Levelek a szabadságról és a szolidaritásról V.
Csaknem pontosan huszonöt évvel ezelőtt, 1992. április 8-án Antall József miniszterelnök rögtönzött, ámde nagy ívű beszédet mondott az MDF-képviselőcsoport zárt ülésén. A szerepek némileg felcserélődtek. Antall hatvanadik születésnapját a kormányfő vonakodása ellenére megünnepelni kívánó képviselők nem várt ajándékot kaptak.
„Nem a Szovjetunióval kezdődött Oroszország hatalmi aspirációja Közép-Európában nem a kommunizmussal kezdődött. Ha ezek a népek elfelejtik azt, hogy nekünk mindenkor oda kell erre figyelnünk, és a világot figyelmeztetni kell erre.
A kép forrása: aljazeera.com
Arra kell törekednünk, hogy működjön változatlanul a NATO, működjék azért, hogy Európában fenntartsa az egyensúlyt, működjék azért, hogy ne érvényesüljenek – akár Németországban, akár másutt – olyan erők, amelyek szembefordítják egymást.
Ne teremtsünk olyan helyzetet, hogy az amerikaiak izolacionista elveket valljanak és vissza akarjanak vonulni Európából, befelé fordulva, mert ha Amerika visszavonul, Európa magára marad és a régi ellentétek felújulnak, nem kell nagy jóstehetség, hogy valamilyen birodalom mindig létrejöhet és ez a veszély nem múlik el…”
Látnoki szavak egy kiváló történésztől és kiemelkedő államférfitől. Ma időszerűbbek és érvényesebbek, mint valaha.
1992-ben Magyarország még nem volt a NATO tagja. Éppen hogy kikecmergett a Varsói Szerződésből, ami többek között Antall József vakmerő kockázatvállalása és kezdeményezése nyomán szűnt meg. Ugyanilyen fontos, hogy abban az időben még szó sem volt amerikai elszigetelődésről, hiszen Clinton elnök nemcsak aktívan segítette a közép- és kelet-európai rendszerváltó átalakulást, hanem teljes mellszélességgel kiállt az euroatlanti együttműködés mellett.
Magyar szemszögből nézve azonban kétségkívül az a legfontosabb, hogy 1992-ben már - és még - olyan kormánya volt Magyarországnak, amelyiknek a nyugati elkötelezettségéhez kétség nem férhetett. Nem volt erkölcstelen pávatánc, nem volt EU-ellenes vigyori szabadságharc, szájtáti pénzsóvárság, hanem kormány és ellenzéke egyaránt hősiesen azon munkálkodott, hogy hazánkat minél előbb vegyék fel mind a NATO-ba, mind pedig az Európai Unióba.
Végül, de nem utolsósorban nem volt sunyi és számító, nyálcsorgató barátság önkényuralmi rendszerekkel, potyaleső dörgölőzés erőszakos és hazug diktátorokhoz. Volt helyesen felismert magyar nemzeti érdek és annak méltóságteljes képviselete. Itthon és külföldön egyaránt.
Huszonöt év múltán a magyar kormány visszasüllyedt oda, ahonnan a kora Kádár-kor elindult: a kissé vedlett, de színét és természetét soha nem változtató orosz medve kitartott kegyencévé, lompos lakájává. Noha tudjuk, hogy Putyin lenézi Orbánt, de örömmel felhasználja az Európai Unió egységének és cselekvőképességének gyengítésére. Orbán pedig pénzért és percnyi talmi csillogásért mindenre hajlandó.
Most azonban nem Magyarországról akarok írni, hanem éppen az orosz medvéről. Nézzük meg szárazon, tárgyilagosan, milyen országgal és hatalommal van dolgunk a huszonegyedik század első negyedében. Tudjuk, hogy a hazai önkényuralomnak elemi érdeke a szövetség, sőt az értékek azonosságán alapuló barátság az orosz önkényuralommal. De vajon megfelel-e mindez a magyar nemzet érdekének?
BRIC?
Az új évezred első évében a nemzetközi tőkepiac kiváló szakemberei erősen fürkészték, mit hoz a jövő. Egymást érték a történelmi távlatú és jövőbe tekintő kiadványok. Jim O’Neill, a Goldman Sachs befektetési bank vagyonkezelő részlegének akkori vezetője megalkotta a bűvös BRIC mozaikszót, ami négy hatalmas, de kevéssé fejlett ország angol nevének kezdőbetűiből állt össze (Brazil, Russia, India, China).
A szójátékot kifejező mozaikszó (angolul a brick téglát jelent; O’Neill kiadványának az volt a címe, hogy „Building Better Global Economic BRICs” – Építsünk jobb globális gazdasági téglákat) azóta káprázatos nemzetközi karriert futott be. Nemcsak a nemzetközi tőkepiac és a pénzügyi sajtó szóhasználatában terjedt el, hanem politikai valósággá vált. Öt év múlva a BRIC-országok külügyminiszterei megtartották első tanácskozásukat New Yorkban, nyolc év múlva Jekatyerinburgban pedig létrejött a BRIC-államok első csúcstalálkozója. 2010-ben azután a Dél-afrikai Köztársaság is csatlakozott hozzájuk. Azóta az öt országot BRICS néven tartja számon a nemzetközi közvélemény.
2001-ben Oroszországban dolgoztam a Világbank igazgatójaként. Naponta tapasztalva az orosz valóságot, nekem sehogyan sem tetszett ez a vonzó mozaikszó. Ha Jim O’Neill kiadványa a múltról szólt volna, még esetleg elfogadtam volna Oroszország ünneplését. De a Goldman Sachs vagyonkezelési főnöke világosan a jövőről kívánt elmélkedni. Nem tehetett másként, hiszen Kínának, Brazíliának és Indiának nyilván elsősorban a jövőjét lehetett fényesen ragyogónak elképzelni. De hogy jön ide Oroszország? Ez már akkor is nehezen fért a fejembe.
Kétségtelen tény, hogy Vlagyimir Putyin elnök uralmának első évei haladást hoztak a jelcini rövid évtized ismétlődő válságai és meredek hanyatlása után. Putyin hamar bevezetett néhány fontos reformot (adóreform, közigazgatási reform, stb.), amivel stabilizálta az orosz gazdaságot. A megkapaszkodásban sokat segített az új évezred első évtizedében ismét magasra szökő olajár. Jutott bőven nemcsak beruházásokra, hanem bérekre, nyugdíjakra, szociális támogatásokra is. Úgy tűnhetett, hogy Oroszország visszaszerzi régi hatalmát, fényét és dicsőségét. Ezt látszott alátámasztani a gazdaság gyors növekedése, ami 2001 és 2008 között évi átlagban meghaladta az 5 százalékot. Jim O’Neill azt gondolhatta, hogy a határ a csillagos ég.
Moszkvában, a híres Kertgyűrűn (Szadovoje Kalco) belül szemlélve az illúzió megalapozottnak látszott. Az orosz fővárost kitakarították és kezdték nemcsak felújítani, hanem fejleszteni is. Új üzemek, szép lakó- és középületek egész sora nőtt ki a földből. A felszínesen ítélő turista azt hihette, hogy világbirodalom világvárosába érkezett és a moszkvai helyzet jellemző az egész hatalmas országra.
Hát nem így volt, már akkor sem. Kanadai barátommal, aki a közös misszió társelnöke volt az IMF részéről, hiába győzködtük az orosz kormány minisztereit és a parlament vezető képviselőit arról, hogy alapvető szerkezeti reformok (tisztességes és eredményes privatizáció, alapos bankreform, a közszolgáltatások minőségét lényegesen javító államháztartási reformok, az oligarchia befolyásának széttörése, a korrupció visszaszorítása) nélkül gazdaság növekedése hamar kifullad. A magas olajár korszakát éppen arra kellene felhasználni, hogy ezeket a reformokat viszonylag gyorsan és fájdalommentesen meg lehessen valósítani – érveltünk. Megalapozható lenne a nyugati felzárkózás, ha van befektetői bizalom, stabil és kiszámítható szabályozás, független és tisztakezű igazságszolgáltatás, erős jogállam – hangoztattuk.
Nos, hamar kiderült, hogy éppen ezt nem akarja sem Putyin elnök, sem a hozzá szorosan kapcsolódó erőszakszervezetek, elsősorban az ismét teljhatalmú FSB (Fegyeralnaja Szluzsba Bezopasznosztyi - Szövetségi Biztonsági Szolgálat) vezetői. Bizalmas megbeszélésen nyíltan kimondták: a cél az, hogy a jelcini korszakban kiemelkedett oligarchiát az „állami erő embereinek” (sziloviki) uralmával váltsák fel. Erre vártak tíz évig, most eljött az ő idejük. Minden más mellékes.
Ez a cél mára megvalósult. Putyin elnök immár 16 éve Oroszország teljhatalmú ura és 2025-ig biztosan az is marad. Köpönyegéből kibújt, felemelkedett és meggazdagodott egy új oligarchia. Ez nem kevésbé korrupt és gazdasági értelemben nem sokkal hatékonyabb, mint Jelcin oligarchiája, de sokkal veszélyesebb az egész világra. Nem mindegy, hogy az uralmukat alátámasztó gazdasági és politikai rendszer milyen erőforrásokkal, fejlődési lehetőségekkel és távlatokkal bír.
MIRT!
A 2008 szeptemberében kirobbant világgazdasági és pénzügyi válság magától értetődően nem kerülte el Oroszországot sem. Noha az olaj ára még évekig 100 dollár per hordó fölött maradt, az orosz gazdaság növekedése rögtön lelassult. A 2009-es tíz százalékos visszaesés után a korábbihoz képest jóval alacsonyabb növekedés következett, majd az olajár 2014-es összeomlása és a Krím-félsziget bekebelezése, illetve Donyeck és Luhanszk ukrajnai megyék részleges megszállása miatt bevezetett nemzetközi szankciók nyomán az orosz gazdaság újfent recesszióba zuhant. 2015-ben a gazdaság hanyatlása 3.7 százalék volt, tavaly pedig másfél százalékos. Ez a gyenge teljesítmény nem éppen jellemző a feltörekvő, erőtől duzzadó országokra, így elsősorban Kínára és Indiára.
Ma már nyugodtan elmondható, hogy a BRICS tégláiból kiesett Oroszország. A valóságnak sokkal jobban megfelelne, ha egy kissé kevésbé elegáns, de azért még mindig tekintélyes csoport tagja lenne. Megalkotom a MIRT mozaikszót (mirth angolul jókedv, vidámság, vígság, öröm, szórakozás, mulatság). Oroszországon kívül ide tartozik még Mexikó, Indonézia és Törökország. Nem szégyen közöttük lenni, noha világos, hogy immár másodrendű, közepes erejű és jelentőségű hatalmakról van szó. Pontosan olyanokról, amilyen a mai Oroszország.
Egy ország világpolitikai súlya és befolyása nyersen, de nem nagyon leegyszerűsítve elsősorban három tényezőnek köszönhető: a népesség száma, a gazdaság mérete és a katonai erő nagysága, hatékonysága.
Kína lakossága 1 milliárd 381 millió, Indiáé csaknem ugyanennyi, 1 milliárd 311 millió fő. Ehhez képest nagyságrendekkel kisebb Indonézia (260 millió) és Brazília (207 millió). Oroszország népessége (a 2014-ben bekebelezett Krím-félsziget nélkül) 143 millió. Ráadásul gyorsan fogy, miközben Indonézia és Brazília esetében a lélekszám még mindig nő.
Ebben az összehasonlításban tehát Oroszország nagyon lemaradt és helyzete egyre rosszabb. Másodrendű középhatalommá süllyedt.
A gazdaság mérete elsősorban a bruttó hazai termékben mérhető. Itt világosan kiemelkedik a kínai óriás immár 11 ezer milliárd dollárt meghaladó méretével. Kínáé a világ második legnagyobb gazdasága. India, amelyik az utóbbi időszakban igen gyors gazdasági növekedést mutatott fel, több, mint kétezer-kétszáz milliárd dollár bruttó hazai termék birtokosa. Brazília, noha gazdasága jelen pillanatban lassan nő, több, mint ezerhétszáz milliárdos bruttó hazai termékkel rendelkezik. Indiához és Brazíliához képest Oroszország jelentősen lemaradt: két év recesszió után az orosz bruttó hazai termék mindössze ezerkétszáz milliárd dollár (ebben természetesen szerepet játszik az orosz rubel jelentős leértékelődése is). Az 120 millió lakosú Mexikó ettől alig marad el. Bruttó hazai terméke meghaladja az ezer milliárd dollárt (annak ellenére, hogy Trump elnök fenyegetései nyomán az utóbbi időben a mexikói peso árfolyama is jelentősen csökkent).
Az összehasonlításból néhány dolog világosan kitűnik. Oroszország gazdasági erejét tekintve már semmiképpen sincs egy súlycsoportban a nála csaknem tízszer nagyobb Kínával. Az indiai elefánt hatalmas népessége és a legutóbbi időszakban tapasztalt rendkívül gyors gazdasági növekedése nyomán sebesen hátrahagyja az orosz medvét. Brazília és Indonézia lakossága – habár az egyre lassabban nő -, nagyságrenddel meghaladja a fogyó népességű Oroszországét. Gazdaságuk ma ugyan nincs kirobbanó formában, de megfelelő gazdaságpolitikával teljesítményük meglódulhat. Ami azonban különösen érdekes, hogy mind népessége lélekszámát, mind gazdasági erejét tekintve hamarosan már Mexikó is megelőzheti Oroszországot.
Még egyszer: Oroszország másodrendű középhatalommá süllyedt. Mire alapul akkor a nagyorosz nemzeti büszkeség, miből táplálkozik a nagyhatalmi remény, mit tükröz az éhenkórász csatlósok sugárzó arca, miért munkál az ellenfelekben riadt félelem?
A medve színe és ereje
A népességét lassan elvesztő, társadalmilag kilyukadt és kiüresedő, gazdaságilag leszakadó, technikailag alig fejlődő Oroszország egyetlen komoly kártyát tart a kezében: ez pedig katonai hatalma. Abból is kiemelkedik egy tényező: az atomrakéták tömkelege.
A világ közvéleményének jelentős része abból ítél, amit lát: amerikai habozást az afganisztáni (indokolt) és az iraki (indokolatlan) háborúk után. Ezzel szemben Putyin hadserege megszállta Transznyisztriát, Abháziát, Dél-Osszétiát, a Krím-félszigetet, végül Donyeck és Luhanszk ukrán megyéket. Obama elnök nem volt képes arra, hogy az általa vörös vonalként jelzett vegyi fegyverek bevetése után repülési tilalmat hirdessen Szíria légterében. Ezzel szemben Putyin légiereje erőteljesen megmozdult Asszad szíriai elnök védelmére, szétbombázta Aleppót és válogatás nélkül pusztította nem annyira az ISIS terroristáit, mint amennyire a polgári lakosságot, lakásokat, kórházakat, iskolákat.
Látszik tehát, hol van az erő. Úgy látszik, hogy az oroszoknál.
Az orosz erőszak erőnek tűnik, amikor a nyugat nem képes egységesen fellépni. Pedig a valódi katonai erő kétségkívül a szélesebb értelemben vett nyugat, ezen belül is elsősorban a NATO kezében van.
A stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (International Peace Research Institute) 2015-re vonatkozó rangsora szerint az amerikai hadikiadások megközelítik a 600 milliárd dollárt, míg a megfelelő orosz összeg ennek alig több, mint tizede: 66 milliárd dollár. Az USA hadicélú költekezése nagyobb, mint az utána következő 10 országé együttesen. Az 50 milliót meghaladó népességű nyugat-európai középhatalmak ugyan egyenként némileg kevesebbet költenek hadikiadásokra, mint Oroszország (Egyesült Királyság: 55, Franciaország: 50, Németország: 40, Olaszország: 24 milliárd dollár), de összesített katonai kiadásuk így is csaknem háromszorosa Oroszországénak. Mitől félünk akkor?
Az atomháborútól.
Atomtöltetek területén Oroszország a legnagyobb katonai hatalom. Megelőzi még az Egyesült Államokat is. Nézzük a számokat.
A nemzetközi szakirodalom megkülönböztet aktív, vagyis azonnal bevethető és passzív, tehát tartaléknak tekinthető és csak megfelelő előkészítés után alkalmazható nukleáris robbanófejeket (warhead). Oroszországnak van rendre 1790/7300, az Egyesült Államoknak 1750/6970, Kínának 260/260, Nagy-Britanniának 150/215, Franciaországnak 290/300 rakétára szerelhető, vagy bombaként ledobható robbanófeje. (Van atomfegyvere Indiának, Pakisztánnak, Észak-Koreának és minden bizonnyal Izraelnek is, de ezek regionális jelentőségűek; globális értelemben egyelőre elhanyagolhatók.)
A számokból egyértelműen megállapítható, hogy az atomfegyverek tekintetében Oroszország készlete kiegyenlíti a NATO fegyvertárát. Senkinek nincs oka tehát túlzott önbizalomra. A nyugati civilizáció – Kína nélkül is – kellően komolyan vehető fenyegetéssel néz szembe.
EU, mint nullitás
2004-ben a Novgorod mellett fekvő Valdaj tó partján először gyűltek össze az orosz külpolitika mértékadó formálói és a világ minden tájékáról meghívott tudósok, politikai elemzők, hogy áttekintsék a világra leselkedő gazdasági, társadalmi, politikai, katonai veszélyeket. Ezt a konferenciát, amely azóta átköltözött Szocsiba, Valdaj Klubnak nevezik. A rangos összejöveteleket általában októberben tartják. Tavaly októberben is volt ilyen klubtalálkozó, ahol az orosz kormány egyik magas rangú vezetője a következőképpen elmélkedett.
„A világban három hegemón uralkodik: Az Egyesült Államok, Kína és Oroszország. Az Európai Unió nem számít. Az Európai Unió nullitás.”
Nem kevés nagyravágyás, kívánságot tükröző gondolkodás (wishful thinking) munkál ezekben a nagyképű szavakban. Az még csak hagyján, hogy a soványodó medve igyekszik a fehér fejű amerikai sas és a kövér kínai sárkány mellé odafurakodni. De hogy az EU jelentéktelen lenne? Noha a kijelentés kifejez némi kárörvendő fennhéjázást, felmerül a kérdés, hogyan meri bárki józanul ilyen dölyfös, és ami még rosszabb, a valóságtól meglehetősen elrugaszkodott kijelentésre ragadtatni magát?
Az ezeréves orosz kultúrtörténet három hatalmas erővel történő birkózást tükröz. Az orosz kultúrában mindig előkelő helyen szerepel a természet, a keresztény hagyomány és a nyugati kapcsolatok. (lásd a legjobb összefoglalást, James H. Billington: Az ikon és a fejsze. The Icon and the Axe. New York, Alfred A. Knopf, 1966). Számunkra ebből most kiemelendő a nyugati hatás. Az orosz történelem és kultúra egyik vezérfonala kétségkívül a nyugati civilizáció megértéséről, átöleléséről, vagy elutasításáról, legyőzéséről szól. Oroszország soha sem tudott ebben a kérdésben végérvényesen dönteni.
Oroszország egyszerre érti, és nem érti Európát. Tudja, hogy az EU nem önálló állam, nincs erős kormánya, parlamentje, hadserege. Intézményei nem a gyors döntések, hanem a közmegegyezés, a tagállamok közötti legnagyobb egyetértés lassú építésének színterei. Éppen eme látszólagos – és külkapcsolati kérdésekben néha nagyon is valóságos – hatékonytalansága miatt az orosz hatalmi elit lenézi, sőt megveti az Európai Uniót. Ez a magatartás azonban éppen azt tükrözi, hogy az orosz uralkodó osztály sokféle nép és nemzet együttélését és együttműködését egyáltalán nem tudja elképzelni az egyenjogúság és a demokrácia, a szabadság és a szolidaritás keretei között. Az orosz kormány kizárólag az uralom és az alávetettség hierarchikus viszonyait érti. Oroszország természetes létformája a birodalom, míg a nyugati civilizáció számára most már hetven éve a demokrácia.
Putyin úgy véli, hogy az EU agyaglábakon álló óriás. Stratégiája az, hogy belülről minden eszközzel gyengítse, bomlassza az EU egységét, bénítsa cselekvőképességét, szétverje intézményeinek kohézióját. Ennek eszközéül vidáman kihasználja azt, hogy az EU tagországainak túlnyomó többsége valódi demokrácia, ami megtűri populista pártok létezését és fellépését is. Putyin pénzeli csaknem az összes nacionalista és populista pártot az Európai Unióban, így az Osztrák Szabadságpártot (ÖFP), a francia Nemzeti Frontot (FN), a görög kormánypártot (Syriza), az olasz Öt Csillag Mozgalmat (M5S) és az Északi Ligát (Lega Nord) is.
Nehogy véletlenül elfelejtsük: Putyin erőteljesen támogatja a Fideszt és mellette a Jobbikot is. Cserébe ezek élesen támadják az Európai Uniót, bénítják annak cselekvőképességét, bomlasztják intézményeit.
Putyin nem pénzeli a lengyel Jog és Igazság (Prawo i Sprawiedliwosc) pártot. (Nem minden populista-nacionalista párt hajlandó júdáspénzt elfogadni.) A kisméretű lengyel fasiszta tömörüléseket viszont igen.
Franciaországban tavasszal elnökválasztás, nyár elején parlamenti választás lesz. Van esély rá, hogy az FN kormányzati hatalomra jut.
Olaszországban idén választás lehet. Annak is van esélye, hogy az M5S – netán épp az Északi Ligával karöltve - kormányra jut.
Az FN és az M5S programjában meghirdette az EU-ból való kilépést. Trump amerikai elnök nemcsak annak örül, hogy Nagy-Britannia kilép, hanem arra biztat másokat is, hogy kövessék Nagy-Britannia példáját. Ez alapvető fordulat az amerikai külpolitikában, amelyik az elmúlt hetven évben (hidegháború kezdete), illetve hatvan évben (Római Szerződés) folyamatosan és erőteljesen kiállt Európa egysége mellett.
Putyin tevékenysége egzisztenciális fenyegetés nemcsak Ukrajna és a balti országok számára, hanem egész Európa számára. Oroszország az Európai Unió szempontjából első számú nemzetbiztonsági kockázat. Ha az EU szétesik, vagy végzetesen meggyengül, összezsugorodik, akkor a hetven éves európai béke és jólét legfőbb biztosítéka pusztul el. Emlékezzünk Antall József látnoki szavaira. Még nem késő.
Mi a teendő?
Egy teljességgel kiszámíthatatlan, belsőleg ellenőrizetlen, külsőleg ellenőrizhetetlen, a szuperhatalmi múlt délibábos ábrándjait kergető, nagyhatalmi szerepét görcsösen és minden áron helyreállítani kívánó, a nacionalizmussal saját népét eredményesen és tartósan megfertőző zárt oligarchia korrupt önkényuralma tartja sakkban az egész világot. Oroszország népessége fogy tömeges kivándorlás, népbetegségek (alkoholizmus, AIDS, tüdőbaj, öngyilkosság, stb.) magas halálozási ráta, alacsony születésszám, csökkenő várható élettartam következtében. Gazdasága hanyatlik, társadalma széttörik. Dosztojevszkij sír.
John McCain, nagy tekintélyű amerikai republikánus szenátor úgy fogalmazott, hogy Putyin gyilkos és bandita (murderer and thug).
Christiane Amanpour, a CNN amerikai televízió világhírű munkatársa január végén kijelentette: az ISIS hatalmas veszély, de Oroszország egzisztenciális fenyegetés az egész világra. Különösen, ha Amerika új elnöke sem érti, hogy miről van szó és ezért képtelen megfelelő stratégia kidolgozására és alkalmazására az orosz egzisztenciális fenyegetéssel szemben. Donald Trump az Oroszország ellen bevezetett szankciók enyhítéséről, vagy egyenesen feloldásáról beszél. Pedig minden józanul gondolkodó és nemzete alapvető érdekeit felismerni képes ember tudja, hogy a hazugságot és a megtévesztést kormánypolitika rangjára emelt, nyughatatlan orosz középhatalommal szemben csupán egyetlen stratégia alkalmazható: a feltartóztatás, visszaszorítás, féken tartás (containment), konkrét katonai fenyegetés esetén pedig az elrettentés (deterrence). Pontosan úgy, ahogy George Kennan a moszkvai amerikai nagykövetség munkatársa megírta híres hosszú táviratában, amit 1946-ban közvetlenül a Pentagonnak küldött. (A következő évben ez a szöveg nyilvánosságra került a Foreign Affairs című külpolitikai folyóiratban.)
Szó sem lehet a Krím-félsziget bekebelezése és a két kelet-ukrajnai megye megszállása után bevezetett nyugati szankciók eltörléséről. Nem lehet és nem szabad megjutalmazni Oroszországot azért, hogy erőszakkal megváltoztatta Ukrajna határait és nem akarja végrehajtani a második minszki tűzszüneti szerződésben vállalt kötelezettségeit. (Puytin budapesti látogatása idején felújultak a harcok a donyecki és a luhanszki megyékben.) Ha valami indokolt, akkor éppen a szigorítás. Egyebek között annak nyomán, hogy az orosz titkosszolgálat Putyin közvetlen felhatalmazása, utasítása alapján beavatkozott az amerikai választási folyamatokba és igyekezett hitelteleníteni a demokrácia és a jogállam intézményeit az amerikai választók előtt. Ugyanez a veszély fenyeget a szeptemberi németországi választások esetén is.
Újféle, a réginél semmivel sem kevésbé erőteljes fenyegetéssel állunk szemben a huszonegyedik század első negyedében. A veszély nem csak Kína részéről áll fenn, ahogy alig több, mint egy évvel ezelőtt megírtam 2015-ben karácsonyi ÉS-cikkemben (Kína, a huszonegyedik század legnagyobb kihívása. ÉS, 2015/51-52.december 18.)
A kopott, de még mindig nagyon veszélyes medve árnyékában hűsöl a kicsiny, szegény és leszakadó Magyarország, amelyet foglyul ejtett egy Putyint és rendszerét példaképnek tekintő, ordítóan műveletlen, kisstílű, vacak (a szerzői jog Ungváry Rudolfé) bornírt és kivételesen korrupt helyi oligarchia.
Kivételesen mélyre süllyedt Magyarország. Kormánya vigyorogva harcol a szabadságelvű és nyitott nyugati civilizáció, az Európai Unió ellen, egyúttal tartja a markát. És közben jóízűen nyalja a kivénhedett medve talpát.
A medve elfárad, de medve marad. Mindig.
Hazánkban sem szabadság, sem szolidaritás.
Vajon meddig lesz Európában?
(Bokros Lajos írása megjelent az Élet és Irodalom február 9-i számában.)
