Szónoklat és valóság az amerikai gazdasági nacionalizmus mögött I.
Trump amerikai elnök már választási kampányában rendszeresen azzal tüzelte ellenség azonosítására fogékony hallgatóságát, hogy Kína mesterségesen alacsonyan tartja nemzeti valutája, a renminbi jüan árfolyamát, amivel egyoldalú kereskedelmi előnyökre tesz szert és kárt okoz az amerikai gazdaságnak, amerikai munkavállalók millióinak. Hivatalba lépése óta ezt a vádat kiterjesztette Németországra is. Ez új távlatot adott a valutaháború híveinek. Félretéve azt az egyébként fontos kérdést, hogy kinek használ (cui prodest? – szerzői jog: Lucius Annaeus Seneca) az ellenségkeresés tőről metszett populista taktikája, érdemes szigorú közgazdasági elemzés alapján pontosan megvizsgálni, vajon tényszerűen igaza van-e az amerikai elnöknek.
A kép forrása: alapblog.hu
A hatalom mágnesként vonzza a „szakértő” értelmiség lakáj elemeit: Trump környezetében már a választási kampány idején megjelent az önjelölt sarlatán. („charlatan” spanyol szófordulat = „túlbeszélő”, aki mindig mindent jobban tud). Ilyen személy többek között Peter Navarro, kaliforniai egyetemi tanár, az elnök által újonnan létrehozott Nemzeti Kereskedelmi Tanács (National Trade Council) vezetője. Navarro régóta az Egyesült Államok halálos ellenségeként tekint Kínára, elsősorban gazdasági szempontból. 2011-ben kiadott könyvének hosszú címe mindennél beszédesebb: Halál Kína által: Szembeszállni a sárkánnyal – globális felhívás a cselekvésre (Death by China: Confronting the Dragon – A Global Call to Action).
Árfolyamszabályozás nem konvertibilis valutával
Az új évszázad első évtizedében rendszeresen jártam Kínába, hol a Világbank, vagy az IMF megbízásából, hol a Közép-Európai Egyetem (CEU) tanáraként. Tárgyalópartnereim között számtalan magas rangú politikus, gazdasági szakember, bank- és vállalatvezető, tudományos munkatárs, egyetemi tanár felbukkant. Amikor a kínai gazdaság kiugró növekedéséről, elsősorban az ezt megalapozó export szárnyalásáról volt szó, vendéglátóim többsége némileg elsötétült arccal felmondta a kommunista párt által meghatározott és unalomig ismételt szöveget. Ez lényegére leegyszerűsítve a következőképpen hangzott:
A kínai kormány első célja a gazdasági növekedés és a társadalmi stabilitás fenntartása. A társadalmi stabilitás akkor maradhat fenn, ha a munkaképes korba lépő fiatalok számára a kormány elegendő számú és megfelelő összetételű munkahelyet, valamint jövedelmet biztosít. Ezt viszont csak új és hatékony beruházásokkal lehet elérni. Ilyen beruházások főleg az exportra termelő területeken valósíthatók meg. A kivitel növelése érdekében Kínának minden áron meg kell őriznie nemzetközi versenyképességét. Ennek szükséges feltétele - egyebek között -, a nemzeti valuta árfolyamának alacsonyan tartása.
Szigorú, tiszta logikai láncolat: növekedés és stabilitás < munkahely < beruházások < export < versenyképesség < alacsony valutaárfolyam.
Hogyan volt képes Kína ezt huzamosabb ideig megvalósítani? Három fontos feltétel együttállása következtében.
Az első az, hogy a kínai nemzeti valuta nem teljesen konvertibilis. Nem mindenki számára, nem mindenféle ügyletben és nem korlátlan mértékig váltható át dollárra, jenre, vagy éppen euróra. Kínai cégek korlátlanul vehetnek külföldi valutát, ha árukat és szolgáltatásokat kívánnak behozni, de külön engedélyek sokaságára van szükségük, ha befektetni kívánnak külföldön. Kínai magánszemélyek évi 50 ezer dollárig vehetnek konvertibilis fizetőeszközt, de a hatályos törvények szerint csak külön engedéllyel vásárolhatnának külföldön ingatlant. (A törvények megkerülésétől és a feketepiaci tevékenységtől eltekintek.) Külföldiek egyre növekvő mértékben tarthatnak kínai nemzeti valutát, akár még külföldi számlákon vagy éppen Hong Kong-ban is, ami jogi és kereskedelmi értelemben külföld, noha politikailag és katonailag nem. Külföldi vállalatok kínai árukért és szolgáltatásokért fizethetnek kínai pénznemben, föltéve, ha ehhez Kínába irányuló export, vagy működő tőke befektetése révén jutottak hozzá. Külföldi magánszemélyek igen korlátozott mértékben tarthatnak renminbi jüant. Szaporodó kivétel ez alól a turizmus és kínai ingatlanok, értékpapírok megvásárlása.
Kínában a devizagazdálkodás szabályait nem a jegybank, nem is a pénzügyminisztérium, hanem egy külön erre a célra létrehozott állami szerv, a Valutaügyek Állami Hivatala (State Administration for Foreign Exchange, SAFE) állapítja meg. Ennek vezető tanácsában helyet foglal minden fontos minisztérium és kormányzati szervezet képviselője. Amíg ilyen magas kormányhivatal foglalkozik a devizagazdálkodás napi szabályozásával és engedélyek millióinak kiadásával, addig bizonyosan tudható, hogy a kínai nemzeti valuta nem konvertibilis, nem szabadon átváltható.
Miért fontos ez? Azért, mert konvertibilitás hiányában a jegybank sokkal nagyobb mértékben képes a valutaárfolyam meghatározására.
Ez a második feltétel.
Ha egy valuta piaca nincs nyitva mindenki számára korlátlanul, akkor a jegybank súlya ezen a piacon jelentősen megnő. Ha a jegybank célja a nemzeti valuta árfolyamának mesterségesen alacsonyan tartása, akkor ezt elérheti úgy, hogy a külföldi valuta birtokosainak több hazai pénzt kínál, mint a piac többi szereplője. Pontosan ezt tette a Kínai Népi Bank (People’s Bank of China) egészen 2014 közepéig. Noha a piac várakozása szerint a renminbi jüan értéke akkor egyre nőtt, ezt a várakozást aláásta a jegybank azzal, hogy minden dollárért sokkal több hazai pénzt adott, mint amit a piac szereplői értékarányosnak véltek. De hát ki nem hajlandó eladni dollárját, ha a jegybank többet ad érte, mint a piac többi szereplője? A kínai exportőröknek ez nagyon jól jött, mert hazai valutában így sokkal több jövedelemre tettek szert. Megvalósult a kormány célja: az export versenyképessége javult.
Devizatartalék felhalmozása
Ha a jegybank lényegében korlátlan mennyiségben hajlandó idegen valutát venni magas árfolyamon, akkor ennek a tevékenységének lesz egy nem szándékolt, de mindenképp elkerülhetetlen következménye: megnő a devizatartalék. A nemzeti valuta árfolyamának alacsonyan tartása érdekében megvásárolt irdatlan mennyiségű külföldi deviza összpontosul a jegybankban és megjelenik a jegybank mérlegének eszköz oldalán, mint külfölddel szembeni rövid lejáratú követelés.
Kína devizatartaléka 2014 júniusában elérte az eddigi csúcsot, a 4 ezer milliárd dollárt. Abban az időben a kínai gazdaság mérete (GDP) nagyjából 8 ezer milliárd dollár volt. A kínai devizatartalékok mértéke három évvel ezelőtt elérte a bruttó hazai termék 50 százalékát!
Minek egy országnak ilyen iszonyatos méretű devizatartalék? Természetesen önmagában nincs értelme ennek, még akkor sem, ha feltételezzük, hogy a devizatartalékokat jövőbeni válságok, netán csőd elleni biztosíték gyanánt tudatos kormánypolitika révén halmozzák fel. A méret azonban nem indokolható. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a devizatartalékon az ország sokat veszíthet. A devizatartalék likvid, hiszen szükség esetén gyorsan mozgósítható kell, hogy legyen. Ennek az ára viszont az, hogy hozama csekély. A devizatartalék tipikus megjelenési formája rövid lejáratú betét külföldi bankban, vagy idegen állam kevés veszteséggel azonnal készpénzzé tehető adósságlevele. A kínai devizatartalékok leginkább tipikus megjelenési formája ezért az amerikai állampapír. Ez nem véletlen. Hiába utálja a kínai elit Amerikát, ilyen mennyiségű devizatartalék befektetésére a világ tőkepiacán nincs elegendő mennyiségben rendelkezésre álló egyéb eszköz, mint az amerikai állampapír (kincstárjegy, államkötvény, stb.) Ráadásul ez likvid, azaz gyorsan, veszteség nélkül eladható befektetés.
Lényeges, hogy ebből a műveletből az Egyesült Államok hatalmas hasznot húz. Az USA kormánya nem volna képes saját adósságát ilyen olcsón finanszírozni, ha arra Kína nem volna szinte korlátlanul vevő.
Ez a harmadik feltétel. Egy nem teljesen konvertibilis valutájú állam jegybankja akkor tudja eredményesen és mesterségesen alacsonyan tartani saját nemzeti valutája árfolyamát, ha elfogadja, hogy ennek mellékhatásaként rengeteg devizatartalékot halmoz fel. Ezen persze az érintett jegybank komoly mértékű veszteséget szenvedhet el. Nyilván ezt a veszteséget önkényuralmi rendszer könnyebben elviseli.
Másik negatív mellékhatás is van: külföldi devizák megvásárlása révén túlzott mértékben kibocsátott nemzeti valuta inflációs nyomást fejthet ki a gazdaságban. Ennek elkerülése végett a devizatartalékot felhalmozni kényszerülő jegybank igyekszik a nemzeti valutában kiáramló többlet likviditást visszavonni, semlegesíteni. Ezt a műveletet nem túl elegáns szakszóval sterilizálásnak hívjuk. Ez kétélű fegyver. (Hatásának részletes taglalása nem fér bele tanulmányom kereteibe.)
Megállapítható tehát, hogy Kína 2014-ig valóban manipulálta saját nemzeti valutája árfolyamát. Ezt éppen annak érdekében tette, hogy exportja nemzetközi versenyképességét mesterségesen megnövelje. Trump és Navarro vádjaiból ennyi a múltra nézve tényszerűen igaz. Ez azonban már akkor sem volt egyértelműen hátrányos az amerikai nép és gazdaság számára. Noha kétségkívül megáll az a megállapítás, hogy az amerikai feldolgozóipar több területen (textil, acél, elektronikai alkatrészek, stb.) versenyhátrányba került az olcsó kínai termékek behozatala miatt, az előnyök sem elhanyagolhatók. Egyrészt az olcsó importtermékek erősen javították az amerikai nép életszínvonalát, másrészt sokkal nyereségesebbé tették a végtermékeket előállító amerikai cégek tevékenységét, harmadrészt megengedték mind az állam, mind egyes vállalatok, mind pedig a lakosság eladósodását, sokszor felelőtlen túlköltekezését. Más szavakkal: a mesterséges módon magasan fenntartott amerikai jólétet jelentős részben a dollárban mérve igen alacsony bérekért dolgozó kínai nép fizette meg.
Világ tartalékvalutája
Közben a kínai kommunista vezetés kitűzött egy másik fontos célt is. Azt, hogy a kínai nemzeti valuta a világ tartalékvalutájává emelkedjék. Szuperhatalomhoz olyan nemzeti valuta illik, ami kifejezi és tükrözi erejét: mindenki elfogadja nemcsak a Kínával való áru és szolgáltatás cserében, hanem a Kínát nem érintő nemzetközi kereskedelemben, sőt egyre növekvő mértékben a nemzetközi tőkepiacokon is.
Ez a célkitűzés nyíltan ellentmond a kötött devizagazdálkodásnak. Ez önmagában nem baj; minden gazdaságpolitika egymásnak sokszor élesen ellentmondó célok között kötött kompromisszum. Tudni kell azonban, ütközés esetén melyik cél fontosabb és milyen mértékben. Bizonyos célok rövid távon kizárólag egymás rovására érvényesülhetnek.
- november legvégén történelmi jelentőségű döntést hozott a Nemzetközi Valutaalap igazgatótanácsa: betette a kínai valutát az IMF által kibocsátott, korlátozott forgalomképességű nemzetközi tartalékvaluta, a Különleges Lehívási Jogok (Special Drawing Rights – SDR) mindenkori értékét meghatározó valutakosár alkotóelemei közé. A felvétel dátuma 2016. október elseje lett, ami egyébként véletlenül egybeesett a kínai kommunista hatalomátvétel 67. évfordulójával is. Ez óriási elismerést tükrözött a kínai kormány és a kínai nép felé.
Mi ennek a lépésnek a jelentősége?
Az SDR értékét meghatározó valutakosarat a tavaly októberi változás előtt a világ legnagyobb forgalmú, a tőkepiacokon legnagyobb szerepet játszó, leginkább stabil nemzeti valutái alkották, az amerikai dollár, az euró, a brit font és a japán jen. Ebbe a körbe került most be mindjárt 10 százalék feletti súllyal a kínai renminbi jüan.
Vegyük észre, hogy a valutakosárban nincs benne például a svájci frank. Ennek az az oka, hogy az ország határain kívül óriási forgalmat lebonyolító valuták mögé hatalmas hazai gazdaság és tőkepiac kívánkozik. Svájc valutája rendkívül keresett és stabil. A svájci gazdaság mérete azonban világgazdasági léptékkel mérve elhanyagolható. (Jövő héten látni fogjuk, hogy Svájc kormányának és népének nem érdeke, hogy saját nemzeti valutája tovább növelje szerepét a nemzetközi pénzforgalomban és a tőkepiac vérkeringésében.)
Amelyik valuta az SDR valutakosarában szerepel, annak nemzetközi karrierje majdnem biztosított. Az IMF pecsétje annak elismerését jelenti, hogy a szóban forgó valuta értékálló, stabil, megbízható, ezért használata gyorsan megnövekszik a nemzetközi tőkepiacokon. Nem kizárt, hogy hamarosan a világ egyik új tartalékvalutájává emelkedik. Ez hatalmas előnyt jelent a kibocsátó országnak. A nemzetközi tartalék szerepét betöltő valutát kibocsátó állam ugyanis különleges kiváltság birtokába jut: innentől kezdve növekvő mértékben, szinte korlátlanul képes lesz eladósodni saját nemzeti valutájában.
Igen ám, de ahhoz, hogy egy nemzeti valuta valóban nemzetközi tartalékvalutává emelkedjék, nélkülözhetetlen, hogy teljes mértékben konvertibilissé váljon. Ezt tudják a kínaiak. Pontosan erre törekedett a kínai kormány. Sőt, nemcsak törekedett, hanem világosan tett érte. Kína ezért 2015-ig lassan, fokozatosan leépítette a devizagazdálkodás kötöttségeit. A renminbi jüan – noha még nem teljesen szabadon átváltható –, egyre növekvő mértékben konvertibilis valuta lett.
Ez a folyamat azonban az elmúlt másfél évben szemmel láthatóan elakadt. Fordulóponthoz érkeztünk. Tavaly a kínai kormány ahelyett, hogy tovább haladt volna a liberalizálás útján, újra megszigorította a devizagazdálkodást. Egyre nehezebben ad engedélyt kínai vállalatok és kínai magánszemélyek külföldi befektetéseire. Mi történt?
Elérte Kínát a jogállam, a nyilvánosság és a közbizalom hiányával küszködő közepesen fejlett országokra jellemző rettenetes átok: megindult a hazai tőke kiáramlása és menekülése. Nem a külföldiek, hanem ami az igazi veszély: kínai vállalatok és állampolgárok részéről.
Ennek a fordulatnak a jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni. Pont ettől félt a kínai kormány, ezért húzta-halasztotta a tőkeműveletek liberalizációját, ezért táncolt mindig két lépést előre, majd egyet hátra. De eljött az igazság pillanata. A renminbi jüan kizárólag akkor lehet nemzetközi tartalékvaluta, ha már teljesen konvertibilis. Ha viszont szabadon átváltható, akkor árfolyama többé nem manipulálható!
Leértékelődés és tartalékvesztés
- januárjában a kínai jegybank devizatartalékai 3 ezer milliárd dollár alá csökkentek. Ez azt jelenti, hogy a Kínai Népi Bank két és fél év alatt elvesztette a korábbi 4 ezer milliárd dolláros összeg negyedét, tehát ezer milliárd dollárt. Hová tűnt ez az irdatlan tartalékmennyiség?
Egyrészt, mint láttuk, megindult a hazai tőke kiáramlása, aminek egy része pozitív (hazai cégek külföldi befektetései) másik része negatív (vállalatok és magánszemélyek tőkemenekítése). Másrészt alaposan megváltozott a kínai nemzeti valutát kézben tartó belföldi és külföldi devizatulajdonosok értékítélete: nem a jüan felértékelődésére, hanem annak leértékelődésére számítanak. Ez az jelenti, hogy a devizapiacon túlsúlyba kerültek a kínai deviza eladói és a külföldi devizák vásárlói. Ez a korábban hosszú évekig tapasztalt felértékelési nyomás helyett leértékelési nyomás alá helyezte a kínai valutát.
Az új helyzet jó oldala: a kínai jegybanknak nem kell többé művi eszközökkel leértékelni a kínai nemzeti valutát, mert leértékelődik az magától. Nem kell nyakló nélkül vásárolni dollárt, nem kell felhalmozni devizatartalékot, nem kell mesterséges jegybanki beavatkozással, erőszakkal lenyomni a renminbi jüan árfolyamát; piaci műveletek eredményeképpen lemegy az saját maga is.
Az új helyzet rossz oldala: mi van akkor, ha a kínai gazdaság lassuló növekedése, pánik, vagy álhírek következtében túlságosan, vagy túl gyorsan csökken az árfolyam? Ezt mindenképpen meg kell akadályozni. A kínai jegybank elkezdett beavatkozni a devizapiac másik oldalán. Dollárt ad el és vásárolja a hazai valutát azért, hogy fékezze az árfolyam romlását. Saját valutája árfolyamának védelmében devizatartalékaiból másfél év alatt több száz milliárd dollárnyit elköltött.
2016-ban a jegybank vásárlása ellenére a renminbi jüan árfolyama 6,5 százalékkal csökkent a dollárhoz képest. Ez történelmi rekord.
Trump és Navarro két és fél évvel lemaradtak az eseményektől. Ma a kínai jegybank nem saját nemzeti valutája gyengítése, hanem éppen ellenkezőleg, annak erősítése végett kénytelen beavatkozni. Lehet ezt is árfolyam manipulációnak bélyegezni, de ez most éppen kedvez az amerikai exportőröknek és meglehetősen hátrányos a kínaiaknak.
Ez az igazság, nemcsak a valóság. Hátha feldereng a demagógoknak. Fontos lenne, mert alternatív tényekre, képzelt valóságra nem lehet eredményes gazdaságpolitikát építeni. Márpedig a két szuperhatalom viszonyában minden téves lépés kárt okoz az egész világgazdaságnak. Nekünk, magyaroknak is.
(Bokros Lajos írása megjelent az Élet és Irodalom 2017. március 3-i számában.)
