Az alábbi írás az Élet és Irodalom május 9-i számában jelent meg.
A választások közeledtével egyre népszerűbbé vált Tamás Gáspár Miklós bojkott-gondolata. Hogy ez előre menekülés, előzetes bölcsesség vagy pusztán annak a riadalomnak a terméke, amely sokakon eluralkodhatott, látva az ellenzéki eredményekre vonatkozó előrejelzéseket, nos, azt nem tudom megmondani – minden bizonnyal mindezek együttesen voltak jelen a fejekben, egyéb motivációkról nem is beszélve.
Érdekes azonban, hogy Tamás érvelését mindenki maradéktalanul vette át: átszabták a választókerületeket, 35 százalékkal kétharmadod lehet szerezni, korántsem egyenlő a médialefedettség és így tovább. Ezek kétségkívül fontos dolgok, viszont a leglényegesebb szempontra kevésbé hívták föl a figyelmet, amely nem más, mint az egyfordulósság. Néhányan foglalkoztak ugyan a kérdéssel, de valahogy a választási rendszernek ezt az elemét jellemzően elfogadták, mondván, hogy fejlett országokban is működnek ehhez hasonló szisztémák. Ez igaz, csakhogy épp azt kell látni, hogy ez a választási rendszer a speciális magyarországi versenyviszonyok kezelésére tökéletesen alkalmatlan.
Egy pártot alapvetően két dolog határoz meg: szakpolitikai szemlélete, ami a – valamiféle (bal- vagy jobboldali) értékrendből fakadó – programja; és a rendszerszemlélete, amely az a szerkezet, melyben az adott párt megvalósítani készül programját a demokrácia–autokrácia tengely mentén. Szakpolitikai és rendszerszemlélet úgy viszonyul egymáshoz, mint ügy és ügymenet. Noha a kettő vice versa hathat egymásra, ha rangsorolnunk kell, akkor egyértelműen az ügymenet, a rendszerszemlélet a fontosabb: ha nincs megfelelő keret, amelyet föltölthetnének a pártok, illetve ha nincs megfelelő talaj, amelyen virágozhatna minden virág, akkor kár is a vetőmaggal bajlódni.
A magyarországi versenyviszonyokat az teszi speciálissá, hogy míg jobb sorsú országokban csak a szakpolitikákról szólnak a választások, hazánkban mindkét szemlélet verseng. Egyszerre vannak jelen markáns szakpolitikai ellentétek a bal- és jobboldaliság sok árnyalatával (egyik-másik markánsabban, jellemzően félrecímkézve), valamint rendszerszinten egyrészt – Orbán Viktor-i kategóriákat használva – az „első rendszerváltás”, tehát a hagyományos, liberális demokrácia hívei, másrészt a „második rendszerváltás”, tehát a centrális erőtér avagy a posztkommunista maffiaállam hívei (lásd Magyar Bálint [szerk.]: Magyar Polip – a posztkommunista maffiaállam, Noran Libro, 2013.), valamint harmadrészt a világrendszer-tagadó szélsőjobb hívei.
Az egyfordulós választási rendszer a mai Magyarországon történő alkalmazásával az a probléma, hogy, bár két szempont verseng, csak egyszer van lehetőség dönteni. Viszont ha ez így van, akkor a választáskor a rendszerszempontnak kell dominálnia, minthogy minden szakpolitikának alapföltétele az annak megvitatását és esetleges megvalósítását lehetővé tevő, szilárd jogi keret (tehát a két szempont között nem pusztán fontossági, hanem előidejűségi viszony is van). E cél érvényre juttatásának technikailag két szintje van: egyrészt az egyes rendszerek híveinek egyesítése, másrészt a retorika, amely az első szint magyarázatául szolgál. Összefogás és rendszerkritika – tiszta sor.
Forrás: kppod.org
Azonban, ha nem választjuk szét a szakpolitikai és a rendszerszemléletet, s ezeket egy dimenzióban kezeljük, akkor az összefogás gyakorlatilag megoldhatatlan. Ebben az esetben ugyanis egyfelől egy szakpolitikákat tekintve plurális oldalnak kell megvalósítania egy de facto antipluralista elképzelést, másfelől pedig technikailag sem hozható össze jól a konstrukció. Öt komponenst kell figyelembe venni egy összefogás megkötésénél: 1) a programok összeegyeztethetősége, 2) a felek egymás közti viszonya, 3) a választók lehetséges reakciója, 4) a negatív kampány lehetősége és 5) a technikai részletek. A választások előtt két év ment el azzal, hogy az ellenzéki pártok e pontokat megpróbálták nyugvópontra juttatni, gyakorlatilag eredménytelenül, hiszen még a januári megállapodás is csupán az 1), a 2) és az 5) pontokról szólt, a 3) és a 4) pontokat egyáltalán nem kezelte. S ezek minden bizonnyal közre is játszottak az ellenzék bukásában.
Viszont ne feledjük, hogy az egységesség számtalan választó leghőbb vágya volt, s ezt a politikusok természetüknél fogva megpróbálták kiszolgálni, miközben épp most láthattuk, hogy ez szinte lehetetlen. Épp ebben rejlik a maffiaállam ördögi zsenialitása: agyrém helyzetet teremt az ellenzék számára, amely pedig a választói igényeken fölbuzdulva önként és dalolva megy bele a csapdába (vö. „Demokratikus Koalíció – az összefogás pártja”). Néha fölhozzák a maffiaállam léte elleni érvként az elszámoltatások látványos sikertelenségét, pedig most látszik csak igazán, hogy a maffiaállam nem doktriner, hanem hidegen pragmatikus. Nem sokkal elegánsabb, ha a dolgok logikáját strukturálisan úgy állítják be, hogy az ellenfél maga menjen a vágóhídra? És kell több lejárató kampány, mint az a másfél év bizonytalankodás, amelyet Bajnai és Mesterházy kötélhúzása jelentett (hogy Gyurcsány belépését már ne is említsük)?
De valójában a választójogi struktúra a demokratikus ellenzéki oldalt semlegesebb vezetőkkel is képtelen helyzetbe hozta volna. A választásokat követően megszaporodtak azon vélemények, amelyek szerint a választási rendszer nem a Fideszt, hanem a győztest preferálja, tehát, ha az ellenzéki erők megerősödtek volna, akkor ők kerültek volna előnyös helyzetbe. Viszont a föntebb sorolt problémák épp abból adódtak, hogy ebben a rendszerben csak egy homogén tömb dominálhat, márpedig ilyet egy demokratikus ellenzék nem képes létrehozni – épp azért, mert pluralista. Így ez a választási rendszer konzerválja a jelenlegi pártstruktúrát, mert meggátolja, hogy demokratikus rendszerszemléletű párt nyerhessen, hiszen a külön indulás a saját oldal szétforgácsolása miatt nem jelenthet győzelmet, az egyedüli indulás pedig a többi hang szükségszerű elnyomása és a katonás rend miatt bár győzelmet jelenthetne, de demokratikusságot semmiképp. Megoldhatatlan föladvány? Nem, gordiuszi csomó: nem szabad elegyíteni az egyfordulósságot és a hibás fölfogást, hanem igenis meg kell történnie a szakpolitikai és a rendszerszemlélet szétválasztásának. Ha csak a rendszerszemléletet veszik figyelembe, az a gyakorlatban föltétel nélküli összefogást jelent a demokratikus erők között, majd, a helyzet föloldása végett, egy új választási törvény megalkotását – ez volt Bokros Lajos javaslata. Mások a bojkottot vetették föl, amellyel szintén kibújhatott volna az ellenzék a választási rendszer logikája alól, de ezzel szemben több kifogás is megfogalmazódott (például a megértés hiánya), úgyhogy ez nemigen tűnt kívánatos útnak. Akárhogy is, kár, hogy a hivatásos politikusok mindkét javaslatot elvetették mint holmi fantazmagóriákat. (Megjegyzem, az MSZP-ben talán még arra is lett volna hajlam, hogy megpróbálkozzon a maga korábban halványuló, de mostanság új erőre kapó pártállami gyökereivel létrehozni egy „rendpárti MSZP”-t, de talán inkább örüljünk, hogy ők sem próbáltak [tudtak?] egy „ellen-Fideszt” létrehozni, letérve az „első rendszerváltás” szellemi ösvényéről.)
Rendszertelen kommunikáció
A föntebbiekben vázolt logikai rétegezés, a rendszerszemlélet és az annak alapján álló szakpolitikai szemlélet figyelmes elválasztása értelmezésbeli módosítást is jelent az általános politikafölfogáshoz képest, amely megmagyarázza például az LMP és a Kormányváltók közötti konfliktust is. Bajnai azt mondta: Schiffer nem akar kormányváltást. Schiffer azt felelte: nem adjuk föl az „elveinket”. A kettő szükségképpen kitér egymás elől, hiszen Bajnai a rendszerszemlélet szerinti lépést, míg Schiffer a szakpolitikákon alapuló lépést hangsúlyozta (meggyőződésem szerint utóbbi, épp a helyzet nem jó belátása miatt, tévesen). De hasonlóképp magyarázható a MoMa csatlakozása (külső támogatása) is a baloldali tömbhöz: ők is a liberális demokrácia talaján állnak. Fölfogták, hogy egy rendszerversenyben az ő rendszerüket képviselő oldalhoz kell állni, függetlenül attól, hogy a szakpolitikáik milyenek.
(Sőt ha visszagondolunk a távolabbi múltba, ott is segítségünkre lehet a logikai rétegezés. Sokat hallhattuk régebben: „a legrosszabb Gyurcsány is jobb a legjobb Orbánnál”. Bár első hallásra magában hordozza a „mi fiunk borja” mentalitást és egy sajátos, antiliberális szemléletmódot is, valójában ez csupán frappáns megfogalmazása annak, hogy szakpolitikailag lehet Gyurcsány bármilyen rossz és Orbán bármilyen jó, Gyurcsány a demokrata. Ez volt a mondat valódi tartalma, amely tartalom, megjegyzem, vitatható. Gyurcsány az első jelentős politikus volt Magyarországon, aki operált a rendszerverseny és a szakpolitikai verseny kettősségével, viszont ezt arra használta, hogy legitimálja a reformjait úgy, hogy ha bárki az elképzeléseit kritizálta szakpolitikailag, rögtön – a föntebbi mondat formájában – a rendszerszemléletet hozta ellenérvként. Ezzel szemben pedig saját oldali ellenzéke tehetetlen volt, mert ők nem értették a szemléletek kettős létét, és ezáltal a miniszterelnök csúsztatását sem. Ez a taktika (akárcsak a választások hazugsággal való megnyerése a reformok véghezvitele céljából) pedig – véleményem szerint – nem demokrata, hanem machiavellista. (NB. rendszereket/módszereket minősítek, nem szakpolitikákat.)
Visszatérve az LMP-re, valójában nem csupán a markánsan különálló Schiffer-féle alakulat maradt önjáró, de az összefogott ellenzék „alkatrészei” is. Bár technikailag létrejött az összefogás, a plurális ellenzék nem tudta teljesen magára venni az antipluralizmus kényszerzubbonyát, ez pedig kommunikációjukban is megmutatkozott. Török Gábor fogalmazott úgy a választások előtt, hogy az összefogás „paralizálta” a feleket, pedig éppenséggel az ellenkező történt: túl izgágák voltak. Már korábban is igaz volt rájuk, hogy egy történetet nem képesek végigvinni, mert folyton csaholnak a Fidesz gumicsontjai után, de az összefogást követően ez még kevésbé működött, mert már nem pusztán a témák váltakoztak, hanem egy adott kérdésről is egymással ellentétes vélemények jelentek meg az összefogáson belül. (Zárójelben megjegyzem, hogy ez hatványozottan jelent volna meg, ha – visszatérve az összefogás technikáira – külön listák lettek volna.) Ez pedig éppen abból következik, hogy ez bizony plurális ellenzék. Eltérő pártok nem képesek egy teljes értékű pártként működni, hanem csak úgy, ahogy azt a kampány során láttuk.
A rendszerszemlélet és a szakpolitikai szemlélet szétválasztása pedig, hiszen nem is tudatosult, a közbeszédbe sem épült be. Bár Tölgyessy Péter több helyütt nyilatkozta, hogy dühösen rendszertagadó ellenzékünk van, ez a kampány során nem látszott egyértelműnek: kormánykritikát és szakpolitikákat hallottunk inkább. A Fideszt leszámítva a jelentős politikai erők elő is álltak programokkal, és ragaszkodtak is hozzá, hogy ezeket vitassák meg. Ez is mutatta, hogy az ellenzék mennyire nem érti a helyzetet: szakpolitikai versenyt próbáltak futni egy rendszerversenyben, ami olyan abszurd helyzetekhez vezetett, mint a Jobbik kizárása a vitákból azon az alapon, hogy nem sorolják őket a demokratikus pártok közé. Többen föl is háborodtak, hogy a Jobbik mégis egy komoly támogatottságú erő, van programjuk stb., de érdekes módon senki nem tette föl a kérdést: a Fideszt (illetve a hivatalosan e néven futó rendszert) a demokratikus pártok közé sorolják? Egy olyan maffiotikus képződményt, amelyet nem mellesleg minden áldott nap diktatúrának becéznek a demokratikus oldalon? Persze a költői kérdésre adott válasz újabb kérdést vet föl: akkor velük sem kell vitázni? Bevonva a kérdésbe a rendszerszemlélet dimenzióját, a válasz is világossá válik: programokról nem, rendszerekről annál inkább. Először az alapokat kell tisztázni, s a választóknak is ez alapján kell dönteniük. Az oldalak közötti mély szakadék is ennek tudható be, sőt a Török-féle technokrata „az ellenzék egyenlő Orbán Viktor szorozva mínusz eggyel” megfigyelés mögött is pontosan ez, a rendszerek eltérése húzódik meg: nem azért nem tudnak semmiben zöld ágra vergődni a felek, mert az egyik dafke mást mond, hanem, mert nem egy játékot játszanak. Ennek ellenkezőjét tettetni pedig nevetséges (az árkokon átkiabálókkal szembeni – így valójában racionális, nem emocionális – indulatokat is ez gerjeszti), akárcsak a vitakezdeményezés. Megjegyzendő, hogy a miniszterelnök-jelölti vita más, mert ott lehetőség nyílt volna a rendszerszemléletek megvitatására is, bár a szakpolitikákkal elrelativizált közbeszéd alapján vélhetően ez se lett volna más, mint programcsata – természetükből adódóan kitérő, nem egy nyelvet beszélő felekkel.
Narratívák versenye
A politikai kommunikáció rendszerkritika hiányából fakadó megbicsaklása egy sokkal közkeletűbb témánál is fölbukkan. A Fidesz elsöprő sikerét látva és korábban, a – végül beigazolódott – közvélemény-kutatások publikálásakor is többen mondták, hogy a magyar társadalom egyszerűen ostoba, vagy „fillérekért megvehető”. De a rezsicsökkentés hatása szerintem ennél bonyolultabb, nem egymagában értelmezendő. Az ugyanis, aki kizárólag közszolgálati hírforrásokból táplálkozik (MTVA, MTI), az nem pusztán rezsicsökkentést, hanem egy jól felépített narratívát is kap. Ennek magja a következő: 2010‑ben államcsőd közeli állapotban vette át az Orbán-kormány az elmúlt nyolc évben tönkretett országot. Két kemény évébe telt, mire stabilizálni tudta a gazdaságot, és ez járt is áldozatokkal (recesszió, reálbércsökkenés stb.), de mindez meghozta gyümölcsét, s immár végre „az aratás éveit” éljük. Ez a mese, bár a tényekkel köszönő viszonyban sincs, szimpatikus, mert találkozik a magyar közgondolkodással, amelybe a rendszerváltás óta eltelt 25 évben egyvalamit egészen biztosan sikerült beleégetni, nevezetesen, hogy erőfeszítés nélkül nincs eredmény. Nem jön el azonnal a Kánaán – ezt tudja már a magyar. (A szokásos ígéretlicit elmaradása is inkább ezzel magyarázható, hogy a felelőtlen [illetve az annak vélt, tehát bármilyen] ígérgetés immár kontraproduktív.) Végső soron ezt a logikát kapja meg lekicsinyítve, 2+2 évre tömörítve rövid és hosszú távon a választó, akinek épp ezért is hat igaznak a mese (arról nem beszélve, hogy ez kissé messianisztikus is, hiszen olyan még nem volt, hogy ez a gyakorlatban megvalósult volna – ez pedig az ellenzékkel szembeni hatást nagyban meghatározza). Mármost, ezt a narratívát hivatott alátámasztani a rezsicsökkentés és a „jobban teljesít”-kampány is. És a narratíva egyre csak bővül, komplett alternatív valóságot képezve a Magyarországot támadó Európai Unióval, muszkavezetőkkel, libás Bajnaival és sok egyéb, jól fölépített és koherens egésszé összekapcsolt elemmel.
A narratívában való kommunikálás elképesztő hatásának oka végső soron az ún. választói zavarodottságban keresendő. A választói zavarodottság egy teljesen természetes állapot, ami abból adódik, hogy az emberek egyrészt eltérő módon gondolkodnak, más az érzelmi világuk, másrészt pedig más-más információkhoz jutnak. E kettő együtt mindenkiben saját kis „alternatív valóságot” teremt, és ebben az egyéni tapasztalatok és ismeretek által, saját észjárások nyomán fölépített gondolatrendszerben csapódik le valamennyi új információ, következésképp mindenkinél eltérő módon. Alapesetben a választói zavarodottságból fakadó eltérések egyénenként nem brutálisak, mert a legtöbben eleve hasonló dolgokat hallanak, viszont az elmúlt négy évben annyi minden történt, és a számtalan irányból érkező magyarázatok gyakran olyan mértékben ütköztek a mindennapi tapasztalatokkal, hogy a választói zavarodottság a tetőfokára hágott.
Épp ezért egy-egy üzenet hatása messze nem kiszámítható. Ilyen környezetben technikailag csak a narratívák tudnak hatékonyan versenyezni, ugyanis ezek nem egy már fölépített zavarodottsági rendszerbe próbálnak új gondolatokat juttatni, hanem az egészet szeretnék kívülről átgyúrni, sokoldalú, alternatív valóságképet adva. Egész pályás letámadás, „eszmei offenzíva”, ahogy Mészáros Tamás írja. Bármennyire lehet kecsegtető a 8 pont, a rezsicsökkentéssel, illetve az általa kitámasztott narratívával nem versenyezhet – nincsenek egy súlycsoportban. És ezért is nem tudták lelökni a magyar társadalmat az orbáni útról az olyan sérelmek, mint például a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások elrablása vagy a trafikmutyi – túlragyogta őket az aratás délibábja.
Az ellenzéknek tehát nem a szakpolitikákat kell finomítania, hanem át kell állnia a rendszerkritikai alapra, meg kell próbálnia fokozatosan, átgondolva (értsd: nagyobb ívű célnak alárendelve) az eddigi, rövid, egyszerű üzeneteken alapuló kommunikációt átitatni a közbeszédet. Saját beszédmód kell, mely versenyképes a Fidesz valóságképével. Amíg ez nincs, a maffiaállamot saját meséje legitimálja, középpontban a rezsicsökkentéssel, ami a narratíva koronaékköve, egy teljes alternatív valóság elokvens bizonyítéka. Mint a választások éjszakáján láthattuk, több millió honfitársunk szemében.
Madlovics Bálint
Egyetemi hallgató
Kép forrása: liveforfilms.com
.jpg)
