Az alábbi szöveg az Élet és Irodalom múlt heti számában jelent meg.
Nem állítom, hogy konkrétan hallottam volna már az összeroppanás vagy legalább a repedés hangjait. Főképpen nem hallok átalakulási neszeket a közmédia (vö. közbutítás) felől, ahonnan annak önmagán túlmutató jelentősége lenne. És nem hallottam reccsenést a közpénzekből fenntartott magántulajdonú pártos sajtóból sem. Az a változás, amit érzékelek, egészen máshonnan indul, visszacsapó hatása azonban kikerülhetetlen lehet! Tessék utazni vonaton, buszon, metrón, villamoson, tessék bemenni minél kisebb üzletekbe, vagy a nagyoknál sorba állni a pénztárak előtt, esetleg összekacsintani a patikussal, aki épp azt az orvosságot nem tudja adni, amelyet legolcsóbbként írt fel a háziorvos! Jobbára azt tapasztalják majd, amit még három hónapja sem. Az emberek szabadon és hangosan beszélnek. Nincs félrenézés, hátratekintés. Egyszeriben megszűnt a 2010 után újrarögzült óvatoskodás. És ezekben az ismeretlenek közötti diskurzusokban az érzi rosszul magát, aki védi a kormányt. Mert ő van kisebbségben.
Sokáig magam is azt hittem, semminek nem lesz ellenaktivizáló hatása. Ha nem ugrotta át az ingerküszöböt a magánnyugdíjpénztárak kirablása, pedig magánzsebekbe markoltak bele, akkor nem történhet semmi, ami ezt felülmúlhatja. Végtelennek látszó közöny fogadta az azeri baltás gyilkos kiadását, a stadionmániát, az új földfosztás szerelmetes entyem-pentyemjét, a haveri trafikozást, a világ legdrágább autópálya szakaszainak építését, szomszédok és közeli csókosok milliárdossá tételét, a vele szemben álló többmilliós szegénységet, a takarékpénztárak lenyúlását, a paksi atomerőmű rejtélyözönét... Pláne nem érdekelt senkit a joggal való visszaélés, az alkotmányosság és a demokrácia intézményeinek leépítése vagy kisajátítása. Ismert emberek látványos meghurcolása sem figyelmeztetett rá, hogy ez netán másokkal, akárkivel megeshet. Most azonban mintha repedezni kezdene az öröknek tetsző közömbösség fala. Valahol lent, alul.
Egy kis faluban és a környéken egészen váratlanul az verte ki a biztosítékot, hogy a régiek helyett új szemetesek jelentek meg. A régiek helybéliek voltak, tehát néhány embernek ez megélhetést jelentett. A faluban ingyenes volt a begyűjtés és a szállítás, mert a határ arra megfelelő területét felajánlották a kezelésre. Ez hasznos volt a környékbelieknek is, mert rövid volt az út, kisebb a számla. Az újak azonban nem ide, erre a telepre, hanem vagy nyolcvan kilométerrel távolabbra viszik az itteni falvak és városok szemetét, és hatvan-nyolcvan kilométerről hoznak helyette más helyekről másikat. Ilyenkor aztán csúnyán felhorgad a falusi indulat. Hát mégis kit néznek hülyének? Ki állja majd a tetemes és fölösleges gázolajköltségeket vagy a tönkretett eddigi cég autói helyett az ország másik feléből bérelt tartálykocsik díját? Az egész falu és a környék fizet majd, mint a katonatiszt. No, erre rögtön beindult az addig alvó mutyijelző. Már fennhangon mondják az egyik érintett város fideszes polgármesterének a nevét, aki a fáma szerint az egész gazemberség hátterében áll. Mi másnak volna ez hétköznapi bizonysága, mint hogy a társadalom nem kizárólag a média által felkínált lehetőségek szerint él és működik? A legközpontosítottabb, a hatalmilag leginkább egy kézben tartott tájékoztatás sem akadályozhatja meg, hogy a számtalan csatornán terjesztett féligazságok vagy majdnem teljes hazugságok olykor beleütközzenek a valóság korlátaiba. A hazugság felismerésének aprócska üledékei aztán szép lassan egymásra rétegeződnek, és ez a kis építmény előbb-utóbb kinövi az ingerküszöböt, néha gátak fölé is emelkedhet.
Íme, az országosakhoz képest jelentéktelen szemetes ügy helyben áttöri a közöny falát. Be nem kalkulált fordulat. Miként az is a fordulat része, hogy az eddig ingerküszöb alatti magánnyugdíjpénztártól a rezsicsökkentés bájolgásain át Paksig nagy hirtelen mindenkinek eszébe jut szinte minden, és ezek is összeadódnak. Aki pedig ott ül egy ilyen kisvihar vitázói között, és lehetősége vagy szokása szerint csak az úgynevezett közszolgálatból vagy a Hír TV-szerű egyszólamú kórusok szirénműsorából tájékozódott, nem csupán azért érzi kellemetlenül magát, mert ő másként értesült az országos ügyekről, mint a többiek. Még fölényes is lehetne, hiszen látja, hogy vitafelei is csak az elején tartanak a megvilágosodásnak. Sokkal kínosabb, hogy azt vágják a fejéhez: a náluk történt szemétszállító mutyinak nyomát se fogja találni a kedvenc médiájában, de még a helyiben sem. Épp úgy, ahogy sok országos ügyről is azért nem tud, mert az ő „szavahihető” médiája nem tájékoztatja róla. Szégyenszemre be kell ismernie, hogy ez valóban így van. Bármilyen kicsi és gyenge az ellenzéki sajtó, ilyenkor a puszta léte is igazodási ponttá válik, s még inkább azzá válhatna, ha nem kapkodna. Ha következetesen rajtamaradna a kellemetlen ügyeken. És nem felülről osztaná az észt, hanem észrevenné, hogy mi fortyog odalenn. Például azt, hogy egymás keresése és megtalálása, egymásnak a személyes vagy internetes megszólítása, az egyre nyíltabb beszéd vidéken és a fővárosban azt jelzi, hogy valamifajta megvilágosodási folyamat az „egyszerű emberek” felől kezdődik. Legfeljebb azt nem tudhatjuk pontosan, hogy az ország mely zugában mi lesz az a kicsi botrány, ami indító lökést adhat, és a hatása mikor búvik ki a felszínre.
Mondok egy országossá vált esetet. Levél érkezett a laptopomra. Küldőjét jól ismerem. Ha közelben vagyok, gyakran fordulok meg az üzletében, melynek tizenöt-húsz állandó látogatója van. Kis forgalom, szerény megélhetés. A levél így szól: „Pista Bácsi! Segítséget szeretnék kérni, ha tudnátok valami nagyobb hírverést csinálni, legyetek szívesek, segítsetek! Sokan, nagyon sokan vagyunk aprócska vállalkozók, akikkel játszanak, és teljesen el akarnak lehetetleníteni! Ismételten visszavonták a már elfogadott, sőt üzembe helyezett pénztárgépek forgalmazási engedélyét! Megint, már harmadszor kellene másikat rendelnünk! SOS!” Valós személy írta ezt a néhány sort, a történet hiteles. Az elejét személyes tapasztalatom is igazolja. Mivel becsületesek, az első hivatalos felszólításra megvásároltak egy pénztárgépet, amely megfelelhetett volna az adóhatóság igényeinek. De jött a verdikt, hogy az nem úgy van ám! Fölülről majd megmondják, milyen cégtől szabad vásárolni és mit. Enyhítésként mellékelték az ígéretet, hogy az állami támogatás átvihető az új gépre. A régivel pedig, nyilván, szöget verhetnek a falba. Megrendelték az újat. De most az se jó!
Hát nem lehetett előre eldönteni, hogy melyik kormánykliensnek az érdekeltségi körébe tartozzon a pénztárgép-biznisz? Ha dulakodásuk közben eltapossák a törpevállalkozókat, semmiféle biznisz nem lesz, csak a mutyi emléke marad meg. Egy-egy falu tizenöt-húsz vásárlója föntről nullának látszhat, de a falvakban most ők (is) alakítják a közvéleményt. Sőt, a városokban, kicsikben és nagyokban, szerte az országban. Négyszázezer gépről van szó, és sok százezer családról. Tízezrek mentek már tönkre. Megint csak alulról fordul a kocka. Azonnal létrejött a megvilágosodás újabb köre, és adva volt a hozzávaló kiskommunikáció. Facebook-közösség alakult, lett belőle tüntetés, petíció, újabb becsapások és csalódások sora… Az biztos, hogy az eddigi mindent eltűréshez képest ez már más magatartást jelent. Hasonló ügyekben lesznek még röplapok, cédulácskák a villanyoszlopokon, emlékeztető-, figyelemfelhívó irományok, amelyekre joggal lefitymálóan mondhatják a „szakértők”, hogy a régi idők eszköztárába valók. Igaz. Általában reménytelen csúzlival indulni a központosított médiahadak ellen, de szegény ember vízzel főz alapon ennek külön vonzása lehet. Például azért, mert nem az fogja szégyellni magát, aki kiragasztja, vagy terjeszti a cédulkákat, hanem aki levakartatja, vagy büntet érte. Kifejezetten izgalmas, ha tiltanak valamit. Kommunikációs ágyú se hathat ellene. A hatalmi média egésze sem tudja ezt a lápi füstölgést teljességgel eltakarni. Nincs rá képessége. Csak azt adhatja, amit eddig, s azt is egyre gyengébben. Minél nagyobb a gőz a kürtön, annál kisebb a motorokon. Szinte minden legalább annyira kontraproduktív lesz, mint amennyire konstruktív szeretne lenni. Simon Gábor kivégzőosztagos médiaüldözése mutatja, hogy még a kézhez szoktatott ügyészség eljárását sem várják ki. Közhatalmat játszanak egy valószínűsíthető bűnügyben. És nem érzik a megfordíthatóság veszélyét. Egyetlen valaki kell, aki megszorítja a hatalom gyanúsítható fő emberét, netán a legfőbbet, hogy tiszta vagyonpapírokat tegyen ki az asztalra. Zavart visítozás lesz. És a főember a saját médiájának köszönheti majd, hogy ide fajult a helyzet.
Ez a párt- és közmédia már nem léphet ki a rákényszerített szerepből. Nem szabadulhat ki a legnagyobb átok alól. 2008-ban megjelent könyvemben (A szakadék szélén) egész fejezetet szántam annak az elemzésére, hogy aki vissza akar élni a demokratikus úton szerzett hatalmával, a parlamentáris demokrácia korában is a szolgálatára állnak a különböző előjelű diktatúrákban kialakított médiatechnikák. Semmi olyan nem történt azóta, amit nem lehetett előre látni. Már akkor megvolt a jórészt ellenzékben megteremtett pártsajtó és pártmédia minden eszköze, ami hozzáértő szakembereknek megadhatta volna a beazonosítási kódot. Volt vezérelvűség, csoportképzés, ti és mi, a társadalom jókra és rosszakra osztása, mézes- és mérgesmadzag, kis igazságok nagy hazugságokba hempergetése, a feledékenységre építő, alacsony értelmi szintű ismételgetés ugyanazokkal a szavakkal, túlzásokkal és csúsztatásokkal, papagájkommandó és olykor gengsztertempójú gyalázkodás. Aki akarta, felismerhette, honnan származik az arzenál, de szinte senki sem akarta. Nagyjából az történt, ami Bodónéval, ha tőle a bor árát kérték. Mindig másról beszélt. A politikusok és a politológusok többsége most is hümmögésekbe vonul vissza, ha arról kell nyilatkozniuk, hogy demokrácia van-e Magyarországon. Miközben mindent elmondanak az alaptörvénytől a bírósági átszervezésen és a demokrácia intézményeinek személyi elfoglalásán át a választási törvényig, azonnal megtorpannak, ha nevén kell nevezni a számukra megnevezhetetlent. Mintha a demokrácia tartományába a velejéig sérült demokrácia is beleférne. Ezt a jelenséget már akkor sem értettem, amikor az előbb felsorolt ismérvek alapján szakemberek sem akartak ráismerni, hogy milyen forgatókönyvből dolgozik a hatalom átvételére szerveződött média. Goebbels neve égette a szájakat. Nem is mondták ki. Mindmáig nem. Pedig még mindig hasznos lenne emlékeztetni rá, amit tudósok állapítottak meg a Goebbels-kor bukásig tartó hatalmi narkózisáról. A saját mákonyukat ették – mondja a vezér köréről a szociálpszichológus Pratkanis és Aronson –, a végső pillanatig hittek abban, ami kezdettől fogva halálraítélt remény volt csupán. Bebizonyosodott, hogy „aki a meggyőzéssel játszik, a meggyőzés által vész el”.
Forrás: newsjunkiepost.com
Nincs új a nap alatt. A mai pártmédiások eleve a kiszolgálásban találják az üdvösségüket. Látszik az arcukon. A közbutítás vezetői többnyire ugyanilyen szolgák, de helyzetüknél fogva ők már vagy-vagyra játszanak. Győzelem vagy halál. A számban uralkodó szakmai másodosztály nem ismerheti fel, hogy tehetségtelen. Meg van győződve róla, hogy a legjobb ügyet szolgálja, jól. A kegyetlenül megrostált első osztály örül, ha él. Vakmerő ugyan lehetne, de csak egyszer. Elvtársra is elvtárs vigyáz, hát még az osztályellenségre – hogy egy másik diktatúra képe is felderengjen. A mindent tudó önelégültek, a magukat felsőbbrendűnek tartó sajtónyaloncok pedig nem a közmédiában vannak. Megújított hűségesküikből és fékezhetetlen düheikből látszik, hogy bennük már megmozdult a vészjelző. Félnek. Szakmájuk folytán olykor ők is belebotlanak a valóság egy-két göröngyébe. Ezért kritizálva hódolnak. Azt írják, hogy ami rossz, a tanácsadók, a környezet miatt van úgy, ahogy van. Mi meg tudjuk, hogy mindenkinek Felcsúton kellett hitelesíttetnie magát. Hibás volt a szemmérték? Vagy az ismert fenéknyalásról van szó? Kádár elvtárs jó elvtárs, de félrevezetik a munkatársai. Bezzeg, ha mások lennének a helyükben! Sajátos védekezésük és támadásuk is része annak az új helyzetnek, amelyről beszélek. A gyűlöletet démonizálással tetézik. Alpári szinten pszichopatának írnak le egy volt miniszterelnököt, akit ugyan a kormányzásáért joggal lehetne bírálni, de egy halott író sorait testamentumként újraidézve közbolondnak, magányos alkoholistának, alacsony sorból származó kisebbségi komplexusosnak bélyegezni, ez azzal a fordulattal járhat, hogy egy kóbor senki ugyanezt a szöveget kiragasztja valahová egy másik névvel. Hej de rosszul esne valaki(k)nek! Könnyen megtörténhet pedig. Mégsem állnak meg, egyre eszelősebben futnak, és ez az előrehaladás képzetét kelti bennük. Nem tudják beleélni magukat a szemlélődő ember állapotába, aki csak áll és nézi a gyorsuló rohanást, majd előbb csodálkozva, később szánalommal konstatálja, hogy lerohannak a térképről.
És nincs megállás. A TV2, a Népszabadság, a Világgazdaság, néhány vidéki napilap és egyebek gyors tulajdonoscseréje majd jól jöhet a jelenlegi kormánynak az esetleges veresége után, de a mostani választásokat nemigen befolyásolhatja. A hírközlők általános elbizonytalanítása már megtörtént. Felmérés mutatja az öncenzúra jelenlétét a média minden fórumán. Nem volna tehát hová sietni. Hacsak nem különös gyorsasággal kell a közpénzt baráti média-magántulajdonná átforgatni. De ez a hirtelen és egyelőre átláthatatlan bekebelezési akció csak a vakhitű híveknek lehet az erő jele. Mindenki más gondolkodó számára a visszafoghatatlan kapzsiságról, a fékezhetetlen mutyihajlamról tanúskodik. Az ebben rejlő rizikót épp a saját mákonyuk szopogatása miatt legfelül észlelik a legkevésbé.
Hogy függ ez össze a vidéki szemetesekkel és az elemi valósággal? Egyrészt úgy, hogy a mérték érték. A kevesebb több lenne. A történelemből nem csak a koncentrált hatalmak létrejöttét kellett volna tanulmányozni, hanem a bukásukat is. A tényleges valóság előbb-utóbb legyőz minden rajta tett erőszakot. Másrészt ma nem a nagy ügyek a legveszélyesebbek, hanem a kicsik. Azok vannak az emberek bőrének közelében. A mákonyosított alacsonyabb szintű vezetők primitív ügyekben sem képesek visszafogni magukat. A lenti világban pedig nagyon nehéz letagadni a visszaéléseket. Mindegy, hogy mit mond róluk, vagy mit hallgat el a média. Az igazságot tapintással ellenőrzik az emberek. Kis érzékeléseikkel aztán sok nagy ügy is összetapad. Nem az agyonszorongatott Klubrádió vagy az ATV győzi le az óriásokat, ők csak segítenek. A mogulok veszélyeztetik azt, amit szolgálni vélnek. Mert a lenti világból hihetetlenül keveset látnak.
Hamis állítás, hogy tömeges megvilágosodásra már nincs idő a választásokig. Zúgó-ropogó média-összeroppanás, hatalmas reccsenés és változás valóban nem lesz. De a központosított média már most is csak elriasztani tud a választástól. Akit eddig nem győzött meg a jelenlegi kormány támogatásáról, nem is fogja. Nincs eszköze hozzá, hogy a helyi ügyekben megsértett embereket ismét közömbössé tegye. Az összeverődött alkalmi kis közösségeknek könnyebb ébren tartaniuk a feltámadt dühöt, mint ismét belesüppedni abba, hogy ködös nemzeti szuverenitási harcokra hivatkozva újra vérig sérthessék őket. Ilyen helyzetben a választás előtti utolsó napon sem vallana nagy okosságra azt mondani, hogy nincs idő. Akkor is történhet valami szemét- vagy pénztárgépmutyi. A társadalmat választási közömbösségbe hajszoló erők fogytak ki az időből. Ezért rohannak kényszeres gyorsasággal. Hergelésre állított üzemmódjukról azt vélik, az övéiket sarkallja, a többieket altatja. Végül aztán ez is fatális tévedésnek bizonyulhat.
Pálfy G. István
A Modern Magyarország Mozgalom elnökségi tagja
